Visszafelé mindketten szótlanok voltunk, majd mikor megérkeztünk, mentünk a dolgunkra. Vagyis készülődtünk, mert már öt óra volt és a bál hatkor kezdődik. Helkadal segített ruhát választani és kicsinosítani magam. A választás egy gyönyörű zöld ruhára esett, ami egy nagyon kicsit hasonlított a vörösre, annyi eltérésben, hogy díszesebb volt és nem volt alatta pamuting, hanem az ujja hosszú volt. A hajamat megfésültem és Helkadal elegáns, laza kontyba rakta, hogy pár tincs kikandikáljon, az egészet pedig befújta valami csillogó akármivel.
– Úgy nézel ki, akár egy tündér! – Mosolygott rám megszemlélve Helkadal.
– Köszönöm. Tényleg jól áll ez a haj! – Lelkesedtem fel, mikor megszemléltem magam a tükörben.
– Igen, tudom. A fodrászat az erősségem! – Kacsintott rám – Egyébként megtudhatnám, hogy mész-e valakivel a bálba, vagy csak egyedül?
– Persze. Nem egyedül megyek.
– Valóban? Ennek örülök. Engem Thorwen hívott el. Téged ki?
– Hát… – Mondtam sejtelmesen.
–Na, bökd már ki! – Nyaggatott Helkadal.
– Oké, oké. Arcair! – Visítottam és lehuppantam az ágyra. Helkadal álla is leesett a meglepetéstől.
– Nahát! Ez nagyszerű! Eddig soha senkit nem hívott el a bálokba.
– Tényleg? – Csodálkoztam.
– Igen, ez így van. Szerintem tetszel neki.
– Ugyan már! Ne haladj ennyire előre!
– És miért ne? Az a Nildring ma este nagyot néz majd, amikor meglát titeket. Már előre várom. Muszáj a közelében lennem, hogy lássam az arcát!
– Hmm… – Gondolkodtam el – Azt én is szívesen megnézem, főleg az után, hogy olyanokat mondott rám.
– Mit mondott az a liba? – Kérdezte mérgesen Helkadal. Elmeséltem első találkozásomat vele. – Hát ez felháborító! Mégis mit képzel ez magáról? Hogy ő az istennő, vagy mi? – Elégetlenkedett Helkadal.
–Valami olyasmi – Mondtam nem túl nagy érdeklődéssel.
– Na, de ne feküdjünk itt, mert még összegyűrjük a ruhát és szétmegy a hajunk. – Ugrott talpra kedves segítőm.
– Rendben, igazad van – És én is felálltam.
– Menjünk ki a kertbe! Ott van a lányok gyülekezője, akiket elhívtak. Pontosan hat órakor jönnek a fiúk és bevonulunk a bálterembe. – Tájékoztatott Helkadal.
– Oké, akkor mire várunk? Menjünk! – Mondtam izgatottan.
A kert már zsúfolásig megtelt elf lányokkal és nőkkel. Mindannyian gyönyörűek és szőkék voltak. Én szörnyen kitűntem barna hajammal. De most ez nem érdekelt. Az óra hatot ütött.
– Ott jönnek! – Sipította egy lány mellettem. Arra néztem, amerre mutatott és egy egész hadosztály férfit láttam közeledni. Mind gyönyörűek és sugárzóak voltak. Kerestem a szememmel Arcairt. A tömeg vége felé meg is láttam és elmosolyodtam. Egyenesen felém tartott és ő is mosolygott. Természetesen zöld ruhában volt, ami illett az enyémhez. Ez most díszesebb és szebb volt, mint a többi, de kardja ugyanúgy ott lógott az oldalán. Haja is úgy volt, ahogyan általában. Az a kis fonat hátratartotta. Mikor mellém ért, belém karolt.
– Gyönyörű vagy! – Dicsért meg.
– Te is jól nézel ki! – Viszonoztam a kedvességet.
– Mehetünk? – Kérdezte, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Azt hiszem – Suttogtam. Elindultunk a többiek után. Amikor Nildring még mindig leskelődött Arcair megkérdezte tőle, hogy kit vár?
– Hát téged! – Visította, mint egy szörny és olyan képet vágott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör lótrágyával.
– Engem? Én úgy tudom, hogy nem hívtalak el téged – A „téged” szót jól kihangsúlyozta, majd hozzám fordult és mentünk tovább, otthagyva a sipítozó Nildringet.
Sokan megbámultak minket és még sugdostak is.
– Ez kissé idegesítő! – Húztam el a számat.
– Ne is figyelj rájuk! – Mondta Arcair – Nem kell velük foglakozni.
A bálcsarnok gyönyörű volt így, feldíszítve. A szélén asztalok sorakoztak, szépen faragott székekkel. Az udvari méltóságoknak az egyik fal mentén terítettek. A zenekar a sarokban játszott. Lágy zene szólt. A táncparkett a terem közepén volt, leszórva virágszirmokkal.
– Ez… gyönyörű – Hebegtem csodálkozásomban.
– Igen, az.
A vacsora is isteni finom volt. Valami elf specialitást készítettek a szakácsok. Egy ideig némán ültünk és néztük a táncosokat. Majd Arcair hozzám fordult.
– Táncolunk?
– Hát… nem vagyok valami profi – Pirultam el.
– Az nem baj – Mondta közömbösen – Majd segítek. Na?
– Rendben – Adtam meg magam. Szerencsére már sokan táncoltak, így rejtve maradtunk a kíváncsi szemektől. Arcair hihetetlenül jól táncolt. Én hozzá képest elbújhatok a föld alá is. Egyszer jól rá is léptem a lábára, amitől szegény nagyon fájdalmas képet vágott, de nem szólt érte. Természetesen ezért is elnézést kértem, mint mindenért. Éppen egy nagyon szép számot játszottak.
– Szép ez a zene – Mondtam.
– Igen, az. Egy Driádról lányról szól, aki szomorú, mert a lelke nem térhet meg az erdő fáihoz egy gonosztette miatt.
A zenekar lassan elhallgatott és egy másik dalba kezdtek.
– Ez is jó – Mondta Arcair – Mindig is ez volt a kedvencem. A címe Szívháború, azt hiszem.
– Miről szól? – Kérdeztem érdeklődve. Arcair elmosolyodott.
– Egy elf fiúról. A faját pontosan nem tudom, csak azt, hogy szőke és jóképű. Ez a fiú beleszeret egy emberlányba, na meg fordítva. De nem lehetnek együtt a származásuk miatt, meg ilyesmik miatt. A lányt viszont nem engedik haza, mert félnek, hogy elmondja a világnak, hogy hol rejtőztek el és lerohanják őket, így keserű az életük. De a fiú képes volt lemondani a halhatatlanságáról, cserébe, hogy együtt maradhasson a szeretett lánnyal. Persze kiűzték őket Aslantassból. – Fejezte be a történetet.
– Aha – Mondtam és elkezdtem rágni a számat, erre Arcair jót nevetett.
– Ne aggódj, téged senki sem fog elűzni! – Humorizált. Ekkor valaki megragadta a karomat és hátrarántott. A sikítozásból hamar rájöttem, hogy Nildring az.
– Te kis ringyó! – Ordibált – Hogy mered ezt tenni velem? Azt hiszed, hogy amiért te más vagy, már mindent megkapsz, amit csak akarsz? – Elkezdte tépni a hajam, ami teljesen kiomlott a megpróbáltatástól. Sőt, még pofonokat is lekevert nekem, csakhogy én nem vagyok ám béna, szóval kapott egy háromszor akkorát vissza. Ám ő sem adta fel. Éppen egy ökölcsapást akart mérni rám, de ekkor Arcair megragadta és elrántotta hátrafelé. A nagy erőkifejtéstől lepottyantam a földre. Nildring megint elkezdett ordítozni. A zenekar leállt és mindenki minket figyelt.
– Miért véded ezt a libát? – Visította Nildring Arcairnak – Nem is illik közénk!
– Hagyd abba! A liba te vagy, nem ő! – Kiáltotta neki vissza Arcair – Az meg nem számít, hogy mi a faja. Belőled meg már nagyon elegem van. Parancsolgatsz itt, mintha te lennél a főnök és mindenkit porig alázol. Soha nem törődsz mással, csak magaddal. Most pedig tűnj innen! – Mutatott az ajtó felé – Többé be ne tedd ide a lábad, mert megbánod. – Nildring csak állt, mint egy szobor és Arcairra meredt – Mi van, talán rosszul hallasz? Azt mondtam, hogy ne is lássalak.
– Te kidobsz engem? – Nildring a tébolyodás határán állt.
– Igen! – Válaszolta Arcair hűvösen.
– Hát jó! Elmegyek. De később hiába sírsz majd utánam, én nem hiszem, hogy visszafogadlak.
– Nem hiszed? Ez két jelentésű! – Gúnyolódott a herceg. Nildring hallatott egy hangot, mintha felrobbanna, majd visítva kirohant, utána a szülei. Arcair felém fordult és felsegített a földről.
– Annyira sajnálom – Mondta bűnbánó arccal.
– Ne sajnáld. Nem a te hibád, ezért nem neked kell bocsánatot kérni.
– Ezt mintha egyszer én mondtam volna neked – Húzta el a száját.
– Az lehet – Sóhajtottam. Ő most a zenekar felé fordult, hogy játszanak tovább és lassan mindenki újra táncolt. Ekkor a király odajött.
– Tudod Arcair, ez nem volt valami szép. – Rótta fel Calenrod.
– Nem érdekel! – Válaszolta a fia – Egy elkényeztetett liba! Csak magára gondol, és úgy kezel mindenkit, mintha a szolgái lennének. Utálatos és kényes.
– Igen, belátom, hogy tévedtem vele kapcsolatban – Mondta a király gondterhelt arccal – De ez a jelenet nem volt túsz szép egyikőtök részéről sem!
– Tudom, de tétlenül nézzem, ahogy üvöltözik? És még a bántásról nem is beszélve.
– Nem, persze, hogy nem. Kikeltél magadból.
– Mint általában, amikor ő itt van.
– Jól van, jól van! Én csak mondtam. Mulassatok tovább! – Mondta, majd Calenrod visszament a feleségéhez.
Arcair odafordult hozzám, majd kézen fogott és kivezetett, egyenesen az istállóba. Felnyergeltük a lovakat, majd kivágtattunk a városkapun. Nildringék hintója pont ott állt és a lány éppen hisztizett a szüleinek. Arcair meg sem állt, oda sem nézett, csak elporzott mellettük Star Dancerrel. Én is gyorsan utánairányítottam Diegót. A lovainkat leraktuk abban a picike tanyán, majd felmásztunk a sziklákhoz, Arcair menekülőhelyére. Mire én felértem, ő már ott állt és a csillagokat nézte, ahogyan a sziklaperemen nyugtatta kezeit.
– Hé! Jól vagy? – Kérdeztem tőle csendesen, miközben megfogtam a kezét. Belenézett a szemembe.
– Megvagyok. – Mondta, majd kisimította az arcomból a hajamat, amit a szél fújt oda. Ahogy hozzám ért, valami áramütésszerű futott végig a testemen. Elvesztem gyönyörű szemében. A szépsége megigézett. – Tudod, hogy nagyon szép vagy? – Kérdezte. Válaszolni már nem tudtam, mert ajkaink összeértek. Mintha egy lakattal lezárták volna őket. Éreztem az illatát és a bőrét, ami olyan puha volt, mint egy kisfiúé. Egyik kezével a hátamat fogta, a másikkal az arcomat. Az én kezeim a nyakán nyugodtak. Ez az egész annyira varázslatos volt. Mint egy álom. Ő annyira tökéletes. Majd elengedett és rám mosolygott. Kérdőn néztem rá, de ő csak megrázta a fejét. A pléd éjszaka jól jött, mert hűvös volt. A mellkasára hajtottam a fejem, azon aludtam.
Reggel ő a távcsövön keresztül nézett valamit. Kikászálódtam a pléd fogságából és odamentem hozzá.
– Mi az? – Kérdeztem.
– Két ork – Mondta értetlenkedve – Mit keresnek ezek itt? Ha valamit akarnak, akkor általában többen jönnek.
– És többen is vannak, herceg! – Dörrent ránk egy öles hang a hátunk mögül. Arcair olyan gyorsan pördült meg és rántott maga mögé, hogy csak egy elmosódó csíkot láttam. Vagy ötven ork állt előttünk. – Örülök, hogy nem vagytok sokan, csak ketten! – Röhögött az ork – Ketten! – Hahotázott – Sőt, az egyik nem is elf, hanem ember! Még ilyet! Na, adjátok a fegyvereket! – Nyújtott egy zsákot – Arcair előbb végignézett rajtuk. – Ne szállj szembe velünk, mert alulmaradsz! Bár elég jó harcos nevében állsz, meg a mágiád is nagyszerű, de ötven orkkal meg egy plontinnal nem bánsz el. – A plontin egy ocsmány szőrtelen, embermagasságú, erős szörnyeteg. Arcair elkérte a kardom és az övével együtt beleejtette a zsákba. Nem akartam szólni, hogy nekem még egy tőröm is van. Ezeket akkor vettük fel, amikor nyergeltünk. Arcair hirtelen kiegyenesedett, összekulcsolta két kezét lehunyta a szemét és valamit mormolt. Mindenki csak bámult rá. Majd hirtelen hatalmas fény lövellt belőle egyenesen foglyul ejtőink felé, akik ettől hátraestek és elvakultak. Ekkor kézen ragadott, felkapta a zsákot, amiben kardjaink voltak és rohanni kezdtünk. Egyenesen a lovainkhoz. Felpattantunk a nyeregbe.
– Gyere utánam! – Utasított – Werdonba most nem mehetünk vissza – Így hívták a várost, amiben éltek. Engedelmeskedtem a parancsának és nemsokára már a hegy alatt száguldottunk. Ám ekkor egy nyíl süvített át a levegőn, egyenesen Arcair mellkasába. A fájdalomtól felordított. Star Dancer teljesen megvadult, ledobta lovasát és elszáguldott hazafelé. Diego még most is nyugodt volt.
– Arcair! – Ugrottam le és szaladtam oda hozzá – Jajj, Istenem, jól vagy?
Egy fájdalmas fintor kíséretében kirántotta magából a nyílvesszőt. A hegye, mint a borotva. Fehér inge teljesen átázott a vértől. Fájdalomtól torzított arccal felült.
– Volt már rosszabb is! – Bökte ki nagy nehezen.
– Azt valahogy nem hiszem – Csóváltam a fejem, majd megvizsgáltam a sebet – Mély és nagyon vérzik. A vége összeroncsolta a szövetet.
– Mi gyorsabban gyógyulunk, mint ti.
– Igen, de nincs nálunk olyan gyógyszer izé, szóval csak a tested gyógyítóképességére hagyatkozhatsz – Mondtam neki gorombán. Ekkor egy kétszer akkora ork csapat, mint az előző körénk állt. Egyikük elvette a fegyveres zsákot, a másik meg talpra cibált minket. A kezeinket összekötözték valami bőrrel, majd felhajítottak egy-egy lóra keresztben. Hát kényelmesebb pózt is el tudtam volna képzelni a lovagláshoz, azt meg kell hagyni. Ellenszegülni pedig olyan ostobaság lett volna, hogy olyat még a nyagykönyvekben sem írtak meg. Már hajnalodott, így egész másnap csak vittek minket. Lassan bandukoltak, így éjjel még mindig az erdőben voltunk. Az éjszakára tábort vertek. Csak két őrszem volt. Minket leültettek egy fa mellé, ők meg bementek a sátrakba aludni. Valamelyikük elállította Arcair vérzését egy fűfélével, de bekötözni nem tudta. Diego ott állt nem messze tőlünk kikötve.
Ekkor jutott eszembe a tőröm.
– Arcair! Hé! – Ébresztettem fel csendesen.
– Mi az? – Kérdezte fáradtan.
– Nem éred el a tőrömet? – Lemutattam a fejemmel az övem egy eldugott részére.
– Megpróbálhatom – Mondta aztán felém csúszott. Én azért nem értem el, mert a kezem hátra volt kötve, az övé meg előre, a sebe miatt. Nagy nyújtózkodás közepette végre elérte a kisebb kést – Megvan – Mondta diadalmasan, majd elkezdte vágni a bőrkötelet. Még jó, hogy éles volt a tőr, különben kétszer ennyi időbe telt volna elvágni. Az enyém már hamarabb meglett.
– Menjünk oda Diegóhoz! – Mondtam.
– Várj! Mindjárt jövök!
– Hová mész? – Kérdeztem – Nehogy meghalljanak. Ő csak intett, hogy nem fogják, azzal eltűnt a szemem elől. Én addig eloldoztam Diegót. Amikor visszaért hozta a kardjainkat és az íjamat, amit a nyeregből szedtek le.
– Már nem fáj a sebed? – Kérdeztem, mikor felpattantunk a nyeregbe.
– Kibírom – Mondta – Most pedig tűnjünk el innen! – Azzal megszorította Diego oldalát, ő pedig engedelmesen sebes vágtába ugrott. Az őrszem elkezdett ordítozni, de mire a többi kikászálódott kényelmes sátrából, mi már árkon-bokron túl jártunk. Pár óra múlva elfáradtunk és aludnunk kellett.
Reggel a Nap vakító fényére ébredtünk. Csak az volt a bökkenő, hogy egy fán és nem a földön. Értetlenül néztem körbe. Ekkor egy furcsa kinézetű elf féleség jelent meg az egyik ágon. A’wia leírása alapján ráismertem egy Driádra, vagyis az Erdő Lányára. A nyelvükön mondott valamit, mire Arcair kérdezett valamit és a Driád bólintott. Arcair fejet hajtott, mintha köszönetet akart volna mondani. Akkor vettem észre, hogy a sebe fertőtlenítve van és bekötötték. Ők ketten még társalogtak egy kicsit, én pedig körülnéztem az indák és ágak szövevényén. Meg is találtam a lefelé vezető utat. Jó reggelt kívántam Diegónak és megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom.
Nem sokára Arcair is lejött.
– Éjszaka megtaláltak minket és segítettek – Közölte – Azt mondta, hogy örömmel tették.
– Aha – Mondtam, mivel jobb nem jutott eszembe – És most?
– Most? Hát, gondolom visszamegyünk Werdonba. Már eléggé aggódhatnak. Szokásuk szerint – Sóhajtott egyet.
– Nekem mindegy – Mondtam közömbösen.
– Vagy te nem akarsz? – Kérdezte.
– De igen! – Néztem rá, majd felvontam a szemöldököm.
– Mi az?
– Semmi – Döntöttem meg a fejem.
– Hát jó! Akkor indulás haza.
Az út egy napig tartott, mivel Diego a dupla teher miatt többször elfáradt, mint rendesen.
Azt hiszem, elaludtam, mert egy puha ágyban ébredtem fel. A tiszta ruha ott várt a tartón. Kivételesen nem piros és zöld volt, hanem rozsdaszínű. Hímzés csak az alján és a nyakánál volt, arany színnel. Kivágás nélküli, hosszú nyakú és ujjú ruha volt. Hamar belebújtam, megmostam az arcom és kiléptem a folyosók útvesztőjébe. Most is nehezen találtam el a konyhába, de legalább nem tévedtem el és telerakhattam a hasamat. Szép májusi nap volt. A kertben a madarak daloltak az elf gyerekekkel, akiknek énekórájuk volt. Egy ideig hallgattam a mindenféle éneket. Történelmiből volt a legtöbb.
Amikor a tanítójuk, egy idős hölgy meglátott elmosolyodott.
– Nem énekelnél nekünk valamit, ami a ti világotokból való? – Kérdezte és magához intett. Természetesen odamentem.
– Hát nem tudom. Soha sem szerettem a hosszú énekeket megtanulni.
– Na légyszi énekelj nekünk valamit! – Húzogatta a szoknyámat egy aranyos kislány. Leguggoltam hozzá.
– Hát legyen, de milyet? – Kérdeztem tőlük.
– Szerintem – Mondta az idős hölgy – Valami törtélelmit kéne, mert most azokat tanuljuk.
– Rendben – Mondtam, azzal gondolkodóba estem. A választásom egy olyanra esett, ami háborúk idején játszódott. Arról szólt, hogy leromboltak egy országot. De közben a főszereplő egy lány volt, akinek a jegyese elment védeni hazáját és sosem tért vissza. Azt mondjuk nem értem, hogy miért kell minden éneknek szomorúnak lenni – Megvan, csak a bökkenő az, hogy szomorú. Akkor is szeretnétek hallani? – Kérdeztem az apróságoktól.
– Igen, igen! – Kiabálták.
– Oké! – Mondtam, azzal belefogtam. Sok volt benne a váltás magas és mély hangok között, meg a furcsa ritmikai dallamok is váltották egymást, de nem rontottam el. Most nem. A kicsik tátott szájjal bámultak. Még a tanító is nagyon kíváncsian hallgatott. éppen ott tartottam, hogy a leigázott országot újraépítették és a lány elment máshová bánatában, amikor lépteket hallottam, és oldalra pillantva Arcair magas alakját láttam meg. Az éneket nem hagytam abba, de kicsit bepirult az arcom, mire ő csak mosolygott. Mikor befejeztem mindenki megtapsolt, Arcair meg kapott tőlem egy marék földet a csizmájára, mire a kicsik jót nevettek.
– Hé! Az új csizmám! – Elégetlenkedett, majd megrázta a fejét.
– Ez nagyon szép volt Diane! – Dicsért meg a tanító.
– Köszönöm. – Mondtam és mégjobban elvörösödtem, mire Arcairnak muszáj volt egy megjegyzést elereszteni mosolygás közben.
– Komolyan mondom, te olyan vagy, mint egy érett cseresznye.
– HAHA! Nagyon vicces! – Tettem csípőre a kezem, amitől csak elnevette magát, én meg néztem rá, mint egy nem normálisra.
– Na, jó! – Mondta és felállt – Nem azért jöttem, hogy röhögjek – Komorodott el – Gyere! – És intett, hogy kövessem. Gyorsan elbúcsúztam a kicsiktől és a tanítótól, majd a nyomába eredetem. A szökőkútnál megállt és leült a szélére. Én is letetem magam. Vártam egy kicsit, de mivel nem szólalt meg, megkérdeztem, hogy mi a baj. Megrázta a fejét és összeszorította ajkait.
– Apám. Nagyon beteg.
– Ó – Mondtam – Sajnálom.
– Meghal, ha nem… – Elhallgatott.
– Ha mit nem? – Kérdeztem.
– Van egy mód, hogy életben maradjon. De nem sok idő van. Létezik egy kút Lihannonban, a Lélekvárosban, amitől bárki meggyógyul és újra egészséges lesz. Valamint, ha egy halandó iszik belőle, az is halhatatlan lesz. De ezt csak mellékesen mondom.
– Akkor meg mire várunk? Indulás és megmenthetjük apádat!
Arcair elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Nem ilyen egyszerű. A gond az, hogy útközben mi lesz, valamint a visszaúton. A Lélekváros már nem gond. Ott is elfek élnek és a királyuk, Tarathiel nem gonosz és a szívén viseli mindenki életét, szóval, ezzel nincs gond. Viszont az úton bármi megtörténhet. Senki sem tudja, hogy mi van ott, mert akik megjárták vagy a Lélekvárosban maradtak, mert nem mertek visszajönni, vagy odáig sem jutottak el.
– Akkor egy kicsit más a helyzet.
– Hát igen. De én mindenképpen megyek. Viszek valamennyi katonát. Csak azt akartam mondani, hogy amíg nem jövök vissza, vigyázz magadra.
– Mi? Nem, arról szó sem lehet, hogy én itthon maradok! – Tiltakoztam hevesen.
– Hajjaj! – Csóválta meg a fejét – Tudtam, hogy ezt mondod.
– Akkor meg miért fecsegsz nekem olyan szamárságokat, hogy itt maradok.
– Hátha rosszul gondoltam – Mosolyodott el – De úgy látszik, hogy nem tévedtem.
– Hát nem! – Húztam ki magam. Most kivételesen ő sem zöldben volt, hanem sötétkék felsőt, fekete bőrnadrágot és csizmát viselt, a köpenye pedig szintén kék volt.
– Köszönöm – Mondta – Majd felállt. Odamentem mellé.
– Nincsmit és bármikor – Válaszoltam. Bólintott, majd megöleltük egymást. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
