Mindannyian leültünk az asztalhoz. A király az asztalfőn, vele szemben a felesége. Jobb oldalon Nildringék, baloldalon pedig mi Arcairral. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. A torkomban egy gombóc növekedett. Nildringre néztem. Ő rám vissza. Olyan gyűlölet égett a szemében, hogy elfordultam. A király megkezdte beszédét.
– Nos, örülök a társaságnak. Különösképpen köszöntöm Lady Diane of Brightmore kisasszonyt.
– Köszönöm. – Csak ennyit tudtam mondani.
– Remélem, jól érzed magad nálunk és nem szenvedsz hiányt semmiben. Így van?
– Igen, jól érzem magam. Csak…
–Megértelek. Nem lehet neked könnyű, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy beilleszkedj. – Mondta kedvesen.
– Ezt, hogy érti? – Kérdeztem értetlenül. A király sóhajtott egyet.
– A kapu, amin átjöttél… nem mindig nyílik ám meg. Csak nagyon ritkán és senki sem tudja, hogy hol. Nem sok esélye van, hogy visszajutsz.
– MI? – Kérdeztem. – Az nem… – Az ájulás kerülgetett – De a szüleim.
– Sajnálom. – Mondta a királyné.
– Nem… nem a maguk hibája. Az enyém. Ha aznap nem… nem húzok ujjat a király embereivel… – De nem tudtam végigmondani a mondatot, mert a könnyeim elkezdtek patakzani. Arcair a vállamra tette a kezét és próbált nyugtatni.
– Ne sírj, Diane! Ne sírj!
A többi beszédre nem emlékszem egyáltalán. Csak arra, hogy amikor vége lett, Arcair kézen fogott és elvezetett. Nem figyeltem hová. Először is kért valami mini alsóruhát nekem és neki, majd egy fürdőhelyre vitt.
– Ez a hely megnyugtat. – Mondta. A kis tószerűségben rózsaszirmok úszkáltak és jó meleg volt. Átvettem a fürdőruhát és belecsobbantunk a vízbe. Felfrissített. Mikor kiúsztuk magunkat leültünk a vízben egy ülőkére.
– Annyira sajnálom, hogy így elkezdtem bőgni.
– Nem! Ne sajnáld! Semmi baj. Mindenki megért.
– De én…
– Ne hibáztasd magad!
A könnyeim újból eleredtek. Arcair magához húzott. Nekidőltem a mellkasának.
– Sírj csak Diane! Sírd ki magadból a bánatot! – Simogatta a hajamat.
– Most mi lesz? – Kérdeztem, de nem válaszolt senki és semmi.
*******************************************************************************************
Másnap reggel későn ébredtem fel. Tegnap fürdés után azonnal aludni jöttem. Szörnyű volt az éjszaka. Nem pihentem szinte semmit. A tegnap hallottakon gondolkodtam. Fogalmam sincs, hogy most mit teszek. Itt maradok? Elmegyek? Nem tudom. Annyira kiszolgáltatott vagyok most. Gyorsan felöltöztem. Persze nem a hosszú ruhámba. Megmostam az arcom, hogy felfrissüljek és kiléptem a folyosóra. Végigbaktattam pár csarnokon, majd kikötöttem a szökőkútnál. Merre tovább? Egyáltalán hová akarok menni. Erre a gyomrom hatalmas korgása adott választ. Valami enni- és innivalót kéne kerítenem. Na de merre van a kaja?
– Segíthetek? – Kérdezte egy kedves hang, amihez aranyos alak párosult.
– Hát… kicsit éhes vagyok! – Mutattam a hasamra.
– Ó, értem. Gyere, megmutatom, hogy hol ehetsz valamit. – Elindult egy folyosón. Mellette mentem és nézelődtem. Még mindig csodálkoztam, hogy, hogyan tudták ezt itt felépíteni. – A nevem egyébként A’wia – Mondta az idegen lány. – Az egyik udvarhölgy vagyok. Te pedig, ha jól tudom Diane vagy.
– Igen – Bólintottam. Egy nagy ajtó elé értünk.
– Ez a konyha – Mutatott rá A’wia. – Keresünk neked valamit enni.
– Köszönöm.
Beléptünk a terembe. Tele volt elfekkel. Nagy volt a sürgés-forgás. A’wia egy szekrényhez vezetett. Kaptam belőle vizet és még valami fura ennivalót. Végül is finom volt. De megkérdezni nem mertem, hogy mi.
– Mi ez a nagy készülődés? – Kérdeztem érdeklődve, miután kiléptünk az ajtón.
– Este lesz a király születésnapjára rendezett bál. Minden évben megrendezik. A palotában lesz a bálcsarnokban. Gondolom te is eljössz, nem? – Kérdezte A’wia.
– Öhhh… nem tudom.
– Nos, igaz az, hogy általában párosan szoktak elmenni, de engem sem hívott el senki, még is ott leszek.
– A fiú hívja a lányt?
– Az mindegy. Miért, el akarsz hívni valakit? – Kérdezte.
– Ugyan már? Kit hívhatnék? Thorwent? Vagy Arcairt? Mert csak őket ismerem a férfiak közül. – Mondtam. Hiszen velem senki sem jönne el, ha meghívnám és engem sem hív meg senki.
– Hmmm… Értelek – Bölcselkedett A’wia. – Most mit tervezel?
– Igazából nem tudom. Elvileg lenne ma egy programom, de nem tudom, hogy mikor.
– Milyen program? – Kíváncsiskodott A’wia.
– Hát… meg akarnak mutatni valamit. Ha tudnám, mikor és mit! – Forgattam a szemem. Kedves ez a lány. Mint általánosan a többiek is. De ő különösen. Egyenrangúként kezel, és nem néz le. Bár igazából csak Nildring utál. Eddig. Tényleg? Vajon még mindig itt vannak? Majd megtudom. Ezzel nem is foglalkoztam többet.
– A’wia!
– Igen?
– Mesélnél rólatok egy kicsit? A kultúrátokról, történelmetekről, ilyesmiről.
– Nem is tudom. Annyira hosszú és sokszor szomorú. Erre nem én vagyok a legmegfelelőbb személy. Kérdezz valaki mást, én nem ismerem az egészet valami jól. Arról tudok mesélni, hogy milyen tündefajok vannak. Megfelel?
– Hát persze. Leülünk a padra?– Kérdeztem. Örültem, hogy valamivel lefoglalom magam.
– Nos, kezdjük. Az éj elfek. Ők jelentek meg legelőször a világban. Árnyékban élnek, halhatatlanok, mint minden elf. Ők tanulták meg legelőször használni a mágiát. Nagyon vakmerően használták az erejüket és ez vezetett a két faj katasztrofális háborújához. Hazájuk összedőlt és elárasztotta a tenger. Eddig elzárták magukat a világ elől, rejtve maradtak szent hegyük, a Hyjal tetején. De a háború után felébredtek szunnyadásukból és szövetséget kötöttek más fajokkal. Jellemző rájuk a becsületesség és megbízhatóság, de bizalmatlanok az „egyszerűbb” fajokkal szemben. A szülővárosuk elpusztult, most Blackrise-ban élnek. Ha jól tudom a vezetőjük Elandor. – Kis szünetet tartott – Én még sosem találkoztam velük, de nem a legkedvesebbek, így nem is áll szándékomban.
A harmadik háborúban csaknem teljes egészében elpusztult a High Elf nép. A maroknyi túlélő élére a faj utolsó fia, kinek még királyi vér folyt az ereiben állt.
Bár kezdetben a nép hű maradt a vesztésre álló Szövetséghez. Végül belátták, hogy ők is a mágia függőivé váltak.
Blood Elfek egyetlen célja, hogy újjáépítsék szeretett szülőföldjüket, s gyógyírt találjanak szenvedélyükre. Nem tudom, hogy ők milyenek. Régen nem találkozott velük egyikünk sem.
A Driádok, vagyis az Erdők Leányai mutatnak némi eltérést a többi elfhez képest. Hihetetlenül ragaszkodnak a természethez. Bőrük, hajuk az erdő színeinek változatosságát mímeli, ráadásképpen az évszakok változásakor a természettel együtt ők maguk is változnak. Nyáron zöldellenek, ősszel ez a zöld először aranysárgába, majd rozsdabarnába érik, aztán az első hóval hajuk és bőrük is kifehéredik, míg tavasszal a szivárvány színeiben tündökölnek. Bőrük olyan, mint a növények rostjai és fehéren véreznek. A korukkal jár, hogy a bőrük elfásul, durvább lesz. Mondják azt is, hogy egy erdőben sok fa egy elhunyt Driád lelkét rejti. Kedves faj, ok nélkül soha nem bántanak senkit.
A Fekete Elfek nevét mindenki félve veszi a szájára. Más néven Sötét Elfeknek nevezik őket. Sokat nem tudni róluk, csak hogy egykor az óhazában a sárkányok testvéreiknek nevezték őket. Még gondolkodásuk, mentalitásuk is hüllőrokonaikhoz hasonlít. Na, velük semmi pénzért sem akarok találkozni!
Nos, vagyunk mi, Nemes Elfek. Sokan gondolják, hogy már a kihalt fajok kódexének lapjain vagyunk. Mások pedig azt gondolják, hogy elrejtőztünk a világ mocska elől. Nekik van igazuk. Mi vagyunk Aslantass igazi urai és azok is maradunk, míg a világ-világ. Az évszázadok során tökéletesre fejlesztettük harci és mágikus erőnket. Megvédjük az elesetteket, visszaverünk minden támadást. Legalábbis a Krónikák ezt írják. Na, ennyit rólunk. Egyelőre. – Hajtotta le a fejét. Vajon mi lehet a baj? De nem tudtam megkérdezni, mert folytatta– A Drelfek a legritkább népcsoport, ám mágiában igen erősek. Magasak és nagyon izmosak. Ruganyos a mozgásuk. Hajuk hófehér, szemük vörös, ez félelmetes megjelenést kölcsönöz nekik. A kardforgatásban sem rosszabbak, mint a többi faj.
Az Erdei Elfek a leggyakoribbak. Alacsonyak, a törpéket alig haladják meg. Bár, néhányuk elég magasra is megnő. Könnyen megkülönböztethetők más elfektől. A szemük bármilyen színű lehet. Hajuk általában sápadtzöld. Ne tévesszen meg a méretük, elég ingerlékenyek, viszont, ha elfogadnak, akkor úgy bánnak veled, mint a társaikkal. A nagy háborúkról én nem mesélek neked. Csak rosszul mondanám el.
– Rendben. Ahogy akarod. Már ez is több volt, mint amit bárki mondott nekem.
– Igazán? Hát akkor örülök, hogy segíthettem. – Kicsit csendben üldögéltünk. Megemésztettem a hallottakat. Érdekes volt. A’wia törte meg a csendet.
– Kit ismersz még rajtam kívül itt? Mármint, hogy ne legyél egyedül.
– Hát Helkadalt, ő a szobalányom és az idegenvezetőm is volt. Megmutatta a várost, meg ilyenek. Akkor ismerem még úgy-ahogy Thorwent. Nem a legkedvesebb fickó, de el lehet neki nézni. Akkor találkoztam már Nildringgel és a családjával. Nem valami kedvesek. Beszéltem a királlyal és a királynővel, valamint beleütköztem szó szerint Arcairba, majd harcoltunk egyet, majd végighallgattam egy veszekedést, aztán a király beszélt velem, aztán bőgtem, aztán fürödtünk, aztán Arcair megvigasztalt. Ennyi. Azt hiszem legalábbis. Miért nézel így rám? – Kérdeztem A’wia meglepett arcát látva.
– Még csak most kerültél ide, de máris a legfelsőbb körökben forogsz. Szerencsés vagy – Mosolyodott el – Nem mindenki tudhatja ám a barátjának Arcairt. Nagyon válogatós. Persze nem a kinézet miatt, hanem ami belül van.
– Értem. – Próbáltam okos képet vágni– Ti milyen nyelven beszéltek? Ugye nem angolul?
– Nem. A nyelvünk a sandora. Nagyon nehéz, de szép nyelv. Mondjak valamit vele?
– Hát persze.
– Oké, mondjuk… Ki u torin po lovret. Azt jelenti, hogy te a kapun át jöttél. A lovüg a gyere. Ezt még biztos, hogy hallod.
– Aha. Mindenki tud közületek angolul?
– Igen. Az intelligenciánk olyan magas, hogy minden nyelvet megértünk és beszéljük.
– Hűha! Ez nekem sem lenne hátrány.
– Majd belejössz a mienkbe. Ajjaj, már dél van! Gyorsan elment veled az idő. Örülök, hogy találkoztunk Diane, de nekem most mennem kell. Szia!
– Viszlát!
Újból egyedül maradtam. Kimentem Diegóhoz. Lekeféltem és dédelgettem. Úgy sem volt jobb dolgom és legalább ő örült ennek. Majd kimentem a gyakorlópályára. Páran voltak csak ott. Az íjamat nem hoztam, csak a kardot. Lehuppantam egy fatörzsre és néztem az elfeket. Annyira szépek! Legtöbben a hajukat hátrarakták és egy pisi fonást két oldalról összefontak, ez által nem jött előre a hajuk. Praktikus és szép. Lehajtottam a fejem és a csizmám orrát nézegettem. Egyszer csak egy árnyék eltakarta a Napot. Felnéztem. Egy férfi állt előttem és engem nézett.
– Van kedved egy menetre? – Kérdezte az idegen. Felálltam és kivontam a kardom. – Ezt vehetem igennek?
Bólintottam.
– A te neved Diane. Ez nem titok. Engem Andonnak hívnak. Kezdhetjük?
– Még szép! – Válaszoltam bizakodón. Ügyes fiú volt, de korántsem annyira, mint Arcair, így könnyűszerrel legyőztem. Most felette álltam, mivel kiterült és kardom hegyét a nyakának szegeztem. – Tudod, Andon, nem illik hölgyekkel kezdeni! – Mondtam neki.
– Vicces! – Állt fel nyöszörögve. – Ügyes vagy.
– Köszönöm – Azzal visszadugtam a kardot a helyére.
– Jól megvagy itt? – Kérdezte Andon érdeklődve.
– Hát, igen. Nem nagyon unatkozom – Mondtam szomorúan.
– Talán rosszat kérdeztem? – Mentegetőzött.
– Nem, nem, semmi baj. – Mosolyogtam rá bátorítóan.
– Szereztél már barátokat? – Kérdezgetett tovább.
– Hát… megvagyok Helkadallal, A’wiával és Arcairrel.
– Aha – Mondta, mintha hirtelen megszállta volna valami rossz.
– Diane! – Kiáltott valaki rám. Megfordultam és láttam, hogy Arcair közeledik.
– Igen? – Kérdeztem érdeklődéssel, mivel, hogy a lovainkat is hozta száron.
– Tudod, mondtam, hogy a tegnapi programot átrakom mára amiatt a „kis” kellemetlenség miatt.
– Ó, vagy úgy! De azt még mindig nem tudom, hogy mit akarsz mutatni.
– Nos, az titok, de tetszeni fog szerintem. De, ha nem, hát majd kitalálunk valamit. Na, jössz?
– Persze! – Vágtam rá azonnal, de Andonhoz fordultam– Ó, megbocsátanál?
– Menj csak! – Mondta és biccentett Arcair felé.
Arcair ahhoz képest, hogy herceg, egyszerű ruhákat hord. Bár rajta minden ruha gyönyörűen áll. Általában zöldet vett fel. A köpenye elnyűtt volt és csuklyás. Az ő haja is úgy volt megcsinálva, mint ahogyan észrevettem a többiekét. Semmiben sem különbözött az alattvalóitól. Már, ha nevezhetném azoknak őket, hiszen nem úgy bánik velük, mint nálunk. Kilovagoltunk a városból, ami a völgyben feküdt, védve kíváncsi szemektől. Elhaladtunk a vízesések és patakok mellett, ki a virágzó kertekből, fel az egyik legmagasabb hegy tetejére. Az út itt már sziklás volt, így a lovakat otthagytuk Arcair egy barátjánál a közelben. Gyalog folytattuk utunkat felfelé. Kicsit elfáradtam. A sziklákon nehéz közlekedni, folyton kapaszkodni és mászni, meg ugrálni kell. Egyszer ki is gurultak a lábam alól a kövek, ahogyan megpihentem.
– Ááá! – Arcair! Leesek! – Ordítottam. Alattam szakadék tátongott.
– Add a kezed! – Nyújtotta felém a karját – Add már!
Nem mertem elengedni a követ. Hátha nem tud felhúzni. De erőt vettem magamon és a kezem odacsaptam az övébe. Ő megragadott és felhúzott, mindenerőlködés nélkül. Ennyire erős lenne? Lehet.
– Köszönöm. – Hálálkodtam a szikla tetején ülve.
– Nincsmit, de legközelebb vigyázz jobban. Nem szeretném, ha lepottyannál.
– Igenis, apuci – Gúnyolódtam, bár láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolta. A továbbiakban tényleg jobban vigyáztam és nem is történt semmi említésre méltó. A csúcsra felérve már kifulladtam. Hogy bírja ő ezt lihegés nélkül? A fáradtság legkisebb jele sem látszott rajta. Felsegített két nagy szikla közé. Volt ott egy pléd és egy távcső.
– Megérkeztünk – Közölte velem. – Nézz ki a két szikla között!
– Oké – Mondtam és odaléptem, ahová mutatta. A látvány lélegzetelállító volt. A táj fényben fürdött és innen mindent szemmel lehetett tartani Dél felé. A tó csillogott, mint egy gyémánt és a halak pikkelyei meg-megcsillantak benne. Az égen szivárvány játszott és egy sólyom keringett. – Ez gyönyörű – Mondtam teljesen megrészegedve a táj szépségétől.
– Igen, az – Lépett oda mellém, majd rámnézett – Tudod, még soha nem volt ilyen jó társaságom. Általában mindenki egy palotafiúnak tart. Egy elkényeztetett anyuci kisfiának. Mások meg féltékenyek és azért nem állnak velem szóba. De te más vagy. Nem tudom, miért, de érzem. Hogy te nem csak játszol velem, meg ujjat húzol abból, hogy barátkozunk. Ugye érted?
– Persze. De az nem fér a fejembe, hogy nálam jobb társaságod soha sem volt. Nincsenek bajtársaid, akik a barátaid.
– Bajtársak – Mondta ki a szót és megcsóválta a fejét – Én lennék az utolsó, akit kimenekítenének a katonák, ha nem parancsra teszik.
– Ugyan! Ne mondj ilyet! Biztos, hogy ez nincs így!
– De igen. Ez az igazság – Mondta szomorúan és sóhajtott egyet.
– Sajnálom – Tettem a kezemet az övére.
– Ne sajnáld, nem a te hibád – Fogta meg a kezem és egy pillanatig megszorította, majd kaptam egy félmosolyt. – Tudod, hogy mi jutott az eszembe, Diane?
– Na, mi?
– Az, hogy ma lesz a bál és, hogy még egyikünknek sincs kivel mennie. Nem jönnél velem? – Kérdezte ellenállhatatlanul.
– Na, és mi lesz Nildringgel? – Mert tudni kell, hogy még mindig itt voltak.
– Fulladjon meg! Na? – Kérdezte újból csibészesen.
– Hát, azt nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni, de felőlem mehetünk együtt.
– Nagyszerű! – Mosolyodott el. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
