Egy álomból ébredtem fel. Egy erdőben bolyongtam benne és nem találtam ki. Felnyitottam a szemem. Először semmi sem jutott eszembe. Aztán felrémlett minden. A patak és a vízesés is. De most nem kint vagyok, hanem egy szobában. Egy világos és gyönyörű szobában, egy puha ágyban. De… De hogy kerültem ide? Rémülten néztem körbe. Ekkor vettem észre, hogy a sebeim begyógyultak, mintha nem is lettek volna. És még valamit észleltem. Azt, hogy nincs rajtam ruha. Mi a…? Hol vagyok?
Ekkor benyitott egy nő. Még életemben nem láttam nála szebbet. Hosszú, szinte földig érő szőke haja volt. A bőre hófehér és bársonyos kinézetű. Emberfelettien szép volt. Elmosolyodott és rámnézett.
– Látom, felébredtél. Hogy érzed magad? – Kérdezte. Fura módon nem hittem volna, hogy beszél úgy, mint én. Kicsit furán, de értett angolul.
– Ömmm… Jól vagyok – Feleltem bátortalanul. Ő még szélesebben elmosolyodott.
– Ugyan, ne félj! Senki sem bánthat. – Nyugtatott. Bólintottam. Kicsit felbátorodtam.
– Most hol vagyok? És hol vannak a ruháim?
– A ruháid teljesen tönkrementek a víztől. Hoztam másikat. – Mutatott egy ruhatartóra. Odanéztem. A ruha, amit odarakott vörös volt és gyönyörű. Mintha egy királynő lennék, komolyan.
– Hogy kerültem ide? – Kérdeztem kótyagosan a meglepettségtől.
– Hát, ahogy én tudom egy csapat vadászni ment. De előbb lementek a vízesés alá lovakat itatni. Ott találtak téged. Azt hiszem Arcair csapata volt és ő talált rád. Ő általában körülnéz mindenhol. Mint most is. Ez volt a szerencséd. A sebeidet hamar begyógyítottuk.
– Hol van Diego? – Kérdeztem a nő szavába vágva rémülten.
– Kicsoda? – Kérdezte értetlenül – Vagy úgy! A lovad? Melletted feküdt a parton és melengetett. Elhozták és most a szénát ropogtatja az egyik istállóban.
– Hál’ Istennek. – Nagy kő esett le a szívemről. Ha bármi történt volna vele én… nem tudom mit tettem volna.
– Az én nevem Helkadal. Ha bármi kéne, akkor csak hívj. A te neved mi?
– Diane. Vagyis Lady Diane of Brightmore. Angliából jöttem. Mi ez a hely? Valami kapun át jöttem, vagy mi. De csak véletlen.
– Kapu? Az már biztosan be is zárult. Nem sokszor nyílik meg, az biztos. A ti világotok párhuzamos a miénkkel. Én pedig elf vagyok. És a többiek is. Más fajok is vannak persze.
– Másik világ? Elfek? – Kissé értetlenül néztem rá.
– Majd megérted. – Mosolygott rám újból. – Most kimegyek, hogy felöltözhess. – Azzal kitárta az ajtót és eltűnt. Elgondolkodtam a hallottakon, miközben kikászálódtam az ágyból az új ruhámhoz. Nagyon erősnek éreztem magam, de nem tudom, hogy miért. Felhúztam magamra a fehérneműeket. Alig fértem bele. Pedig nem vagyok kövér! Most jött a ruha. Kisebb-nagyobb bajjal magamra vettem. Volt egy tükör is, amiben megnézhettem magam. Végülis szépen nézett ki rajtam. Nem volt túl úrihölgyes, mégis elegánsan néztem benne ki. A fehér blúz alatta puha és jó illatú volt. A dereka táján volt rajta egy zsinóros övféle, amire egy mini zsákocska volt rakva, nem nagyobb, mint az öklöm.
Találtam egy fésűt és megpróbáltam kibogozni barna hajam. Reménytelen. Helkadal nyitott be és pont látta szerencsétlen próbálkozásom a fésűvel.
– Segítsek? – Kérdezte kedvesen.
– Köszönöm, az jó lenne. – Azzal leültetett az ágyra, mögém állt és elkezdte a hajam fésülni. Nem sokára már bársonyos lett. Így biztos, hogy szebb.
– Na, kész is van!
– Lekötelezett!
– Ugyan, ne magázz! Még nem vagyok vén! Csak 400 éves vagyok. Fiatal.
– 400? – Hitetlenkedtem. – Az meg hogy?
– Hát igen, mi halhatatlanok vagyunk, de egyszer mindannyiunk meghal szerintem. Betegség, háború és egyéb. Miért, te hány éves vagy?
– Én csak húsz.
– Nos, akkor nagyon fiatal vagy még emberévben is.
– Szerinted. Anyám szerint már férjhez kellett volna mennem! – Forgattam a szemem. Helkadal halkan felnevetett.
– Én még most sem mentem férjhez, nemhogy 20 évesen! – Egy ideig még beszélgettünk. Egyszer csak benyitott egy állig felfegyverzett elf. Ő is olyan volt, mint Helkadal. Haja és bőre, a szeme.
– Mit akarsz Thorwen? – Kérdezte Helkadal, miközben felé lépett.
– Arcair kérte, hogy nézzek utána, mi van a hölggyel, akit találtunk.
– Nos, amint látod, jól van. Mond meg neki. Esetleg akar vele beszélni?
– Azt nem tudom. Csak ezt mondta. – Azzal odajött mellém. – A nevem Thorwen Boughstrider.
– Én Lady Diane of Brightmore vagyok. – Mutatkoztam be illendően. Azzal ő meghajolt és kiment a szobából. Kissé értetlenül néztem utána.
– Rá se ránts! – Legyintett Helkadal – Kissé faragatlan. Nincs kedved sétálni? Megmutatnék mindent. A palotát és a várost.
– Persze, menjünk.
A palota végeláthatatlan csarnokok és szobák szövevénye. Mindenhol hatalmas ablakok és gyönyörű falak vannak. A város is jó nagy. Minden gyönyörű. Szinte márványból van minden. Az elfek kedvesek voltak velem. Mindegyiknek arany-sárgás haja volt és sárgás-fehér bőrük. A szemük arany-sárga, kék, barna, zöld és fekete. Annyit megtudtam róluk, hogy ők nemes elfek, vagyis a legbájosabb és legintelligensebb tündefaj. Ez látszott is rajtuk. Még a varázslathoz is tökéletesen értenek.
– Elmehetnénk meglátogatni Diegót? – Kérdeztem Helkadalt.
– Hát persze. Gyere, mutatom az utat.
Elhaladtunk pár istálló mellett, míg egybe be nem mentünk. 12-es a száma. Ezt meg kell jegyezni, mert mindig itt lesz. Elhaladtam pár boksz mellett. A lovak is mind természetfelettien gyönyörűek voltak. Végre megláttam az én fríz Diegómat. Kíváncsian kikukucskált hozzám és felnyerített, mikor megismert. Bementem hozzá és megsimogattam a füle között, ahol szerette. Átöleltem a nyakát.
– Annyira szeretlek! – Mondtam neki – Fogalmam sincs, hogy most mi lesz, de mi mindig itt leszünk egymásnak. Hálával tartozom neked mindenért, amit értem tettél. Köszönöm! – Könnybe lábadt a szemem, ahogy öleltem. Ő csak állt nyugodtan és hagyta, hadd sírjam magam ki. Csendesen hallgatott egy ideig, aztán megelégelte és sértődötten horkantgatott.
– Jajj, bocsi! Tudom, hogy untatlak. Én se lennék valami boldog, ha valaki összekönnyezné a szép fekete sörényemet. – Azzal megtöröltem a szememet. Éppen időben, mert lépteket hallottam. Helkadal már elment, miután meggyőződött róla, hogy eltalálok egyedül is. Ő nem lehetett. Az illető már majdnem ideért Diego állásához. Ekkor kinyitottam a boxajtót és kiléptem. Majdnem beleütköztem az idegenbe. De szerencsére ő gyors volt és ellépett.
– Ó, bocsánat! – Kértem tőle elnézést.
– Semmi baj. – Bólintott felém. A hangja erőteljes, de mégis lágy volt. A haja a háta közepéig ért és ugyanolyan volt, mint a többieknek. A szeme arany színben pompázott. Erőteljes és gyönyörű alkata volt. Oldalán kard függött, hátán pedig íj és nyíl. A ruhája zöldes volt. Kis hímzéssel. Annyira gyönyörű! Soha nem láttam még ilyen szép férfit. Még elfben sem. Meg sem bírtam szólalni.
– Te vagy Diane, ugye? – Kérdezte kedvesen.
– Igen, én. – Válaszoltam furán.
– Én Arcair vagyok. Én találtalak meg. – Bólintottam.
– Köszönöm.
– Nincsmit. – És elmosolyodott. De nem úgy, hogy kilátszottak a fogai, csak úgy kedvesen. Idegesen markolásztam a kezemmel a ruhámat. Ezt ő is észrevette és még jobban elmosolyodott, most már kilátszott tökéletes fogsora. Gondolom jól elvörösödtem, mert éreztem, hogy elönti az arcom a forróság. Ez még mind nem volt elég, mert Diego megbökött hátulról az orrával, erre annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet előre, egyenesen Arcair kezei közé. Ha nem fogott volna meg, biztos, hogy elesek.
– Hoppá! Bocsánat! – Mondtam lesütött szemmel.
– Nem kell mindenért bocsánatot kérned! – Mondta kedvesen Arcair – Főleg olyanért nem, amiért nem te vagy a felelős. – Jelentőségteljesen Diegóra nézett. – Szép lovad van. Hogy hívják? – Kérdezte és megsimogatta szépséges fríz ménemet.
– A neve Diego. Fiatal fríz mén.
Bólintott.
– Nos, ahogy észrevettem rajtad, nem vagy egy közönséges falusi. Mármint, nem úgy értem, hogy ők rosszabbak, mint más.
– Nem, nem vagyok paraszt. Az egyik gróf lánya vagyok. Teljes nevem Lady Diane of Brightmore. Az egyetlen örökös. 20 éves vagyok, de hozzátok képest fiatal.
– Aha. Én 514 éves vagyok. Bár nem látszik.
– Phú! Hát nem. Ti mikor házasodtok, mert 400 évesen még, ha jól tudom, nem.
– Hát igen. Az változó, de én még most sem vagyok az. És ahogy gondolom, te sem. – Érdeklődően figyelt.
– Nem, nem vagyok az, de anyám mindig azzal nyaggat, hogy ő ennyi idősen szült engem, meg ilyenek. És ilyenkor rohama lesz és egy egész hadosztály kérőt sorakoztat fel előttem. – Forgattam a szemem. Nem tudom, hogy miért mondok el neki ennyi mindent, hiszen nem is ismerem. De valami azt súgta, hogy benne feltétel nélkül megbízhatok. Az utolsó mondatomon jót kacagott. Olyan szép, ahogyan a boxajtónak támaszkodik egy kézzel és mosolyog.
– Jól harcolsz? – Kérdezte tőlem.
– Igen – Válaszoltam és kihúztam magam.
– Nocsak. Errefelé a nők nem nagyon vesznek kézbe fegyvert.
– De én igen. – Végre valamivel kivívtam a csodálatát.
– Meg is mutatnád? – Kérte – Szerzünk neked másik ruhát, visszakapod a fegyvereidet és kimegyünk a gyakorlótérre. Na, mit szólsz? – Kérdezte azzal az édes mosolyával.
– Érdekesebbnek tűnik, mint itt állni.
– Nagyszerű. Gyere velem. Kérünk Helkadaltól ruhát. Gyere! – Szólt és én megindultam mellette. Be a palotába, át a folyosókon.
– Hogy tudsz te itt kiigazodni? – Kérdeztem hitetlenkedve.
– Itt nőttem fel. – Válaszolta nyugodtan. Megdöbbentem. Palotában nem nevelkedik még az elfeknél sem akárki.
– De akkor…
– Igen. Nem vagyok akárki. Az apám a király, én meg a herceg! – Válaszolta kurtán. Végre megtaláltuk a szobámat és benne Helkadalt. Kicsit meglepődött Arcair mellettem lépkedésén.
– Szeretnénk kérni Diane számára valami olyan ruhát, amiben lóra ülhet és harcolhat. – Mondta Helkadalnak.
– Máris. Van itt egy a szekrényben. – Azzal felém nyújtott egy szintén vörös színű, ruhát aranyhímzéssel.
– Köszönöm. – Helkadal kinyitotta azt a valamit, ami mögött öltözni szoktak ők és beterelgetett mögé, hogy zavartalanul öltözzek még egy férfi jelenlétében is. Arcair még így is tapintatosan elfordult. Gyorsan kész lettem és tanulmányoztam magam a tükörben. A combközépig érő szoknya alatt vörös nadrág húzódott, majd elveszett egy bőr csizmában. Felül kivágott, rövid ujjú volt a ruha. Jól szellőzött.
– Mehetünk. – Mondtam Arcair felé fordulva. Ő bólintott és odanyújtotta felém a kardomat, tőrömet és íjamat a nyilakkal. – Óhh, kössz.
Először elmentünk a lovainkért, felnyergeltük őket, majd ellovagoltunk az eddzőpályára. Hatalmas tér volt fűvel, akadályokkal, meg mindenféle eddzőeszközökkel tele. Elég sokan eddzettek éppen. Arcair megállította lovát, Star Dancert és leugrott róla. Én is követtem a példáját. Kikötöttük a lovakat az oszlopokhoz és egy kijelölt pályára mentünk a fegyvereinkkel.
– Először kard, oké? – Kérte Arcair.
– Felőlem rendben.
Leraktuk a nyilakat és kihúztuk tokjából a kardokat. Az övé kicsit nagyobb volt, de nem vészesen.
– Háromra mehet. – Mondta – Egy, kettő…három.
Mindkettőnk mozdult és az acél összecsapott, de úgy, hogy szikrákat szórt a penge. Sokan abbahagyták és minket kezdtek el figyelni. Páran még fogadtak is. Legtöbben arra, hogy Arcair kicsinál engem, de néhányan azt mondták, hogy ugyan nézzenek már rám! Nem adom meg magam. Ebben igazuk van. A kardcsapások közötti semmicske szünetben Arcairt figyeltem. Mosoly játszott az arcán. Egy csapás vészesen közel volt a karomhoz, de időben kitértem, mire néhányan felsóhajtottak, mások meg jajjoztak. Eszembe jutott valami, amit mindig is alkalmazni szoktam. Egy fa állt pont mellettünk. Elmosolyodtam és a fa törzsén felfutva felugrottam egy ágra, onnan pedig egyenesen Arcair nyakába. A meglepetés az én fegyverem. És most is mindenki meglepődött. Kilöktem a kezéből a kardot, csakhogy az a baj, hogy ő is az enyémből. Ekkor lerántott a nyakából a földre.
– Jujj! Ez fájt! – Mondtam nyöszörögve.
– Bocsánat. Csakhát mindenki így van, aki velem ujjat húz.
– Igen? – Kérdeztem, azzal a lábammal kigáncsoltam, így már ő is a földön feküdt és lihegett. A szurkolóim tapsoltak. Végülis ez döntetlen lett.
– Most jön a nyilazás! – Vigyorgott kajánul rám. Felsegített a földről és felállítottunk két céltáblát. Először ő lőtt hármat, majd én. Öt kör volt. Neki mindegyik a közepébe ment, nekem pár a szélére. A végén vágtam egy fintort.
– Hiába, ebben én vagyok a jobb! – Mondta önelégülten.
– Haha! Vicces! Csak szerencséd volt.
– Ezt te szerencsének nevezed? – Mutatott a saját céltáblájára. – Inkább ügyességnek.
– Igen? Nincs kedved egy másik kardmenethez? – Kérdeztem titokzatosan. – Vagy félsz, hogy legyőzlek?
– Te? Engem? Nem félek.
Újból körénk gyűltek a szurkolók, két táborra osztódva. Ez a menet jóval hosszabb volt és egy ideig úgy tűnt, hogy én vesztek. A kardokat már megint elvettük egymástól és a földön hevertek. Egymással szemben álltunk éppen. Én felugrottam, szaltóztam egyet és mögé kerültem. Megragadtam a lehetőséget és kezemet a nyaka köré tekertem.
– Na, ki nem tud legyőzni? – Kérdeztem.
– Nem is tudom. –Azzal egy csavarral kiszabadult és most ő volt a hátam mögött, karja a nyakam körül. – Csak azt, hogy a szorítson nem szabad lazítani. – Suttogta a fülembe és elmosolyodott.
– Nagyon vicces, de mostmár elengednél? – Kérdeztem türelmetlenül.
– Persze. – Levette a karját és lépett egyet hátra. Összeszedtük a cuccainkat. Odakiáltott nekünk valaki:
– Mi van Arcair, lecserélted Nildringet erre az emberlányra? – Kérdezte egy férfi gúnyosan.
– Fogd be, Gilbelath! – Kiáltotta dühösen az érintett.
– Ki az a Nildring? – Kérdeztem gyanakvóan.
– Az, akit az ő szülei az én jövendőbelimnek gondolnak, akárhányszor mondom is azt, hogy nem. Egy beképzelt liba. – Mondta ingerülten Arcair. – Talán te jobban megérted, mint más, hiszen téged is ezzel nyaggatnak.
– Igen, megértem. Nálunk inkább a lovászfiú vegyen el, mint a beképzelt udvari nép. Na, jó, nem a hercegre értettem ezt, de ő sem az esetem. Csak a barátom.
– Herceg. – Mondta Arcair.
– Most mi van?
– Semmi! – Felelte és visszajött a normális nyugalma. Ekkor egy lovaskocsi gördült végig az úton. A kocsiból kihallatszott egy állj! Arcair megmerevedett. A hintóból kisegítettek két nőt és egy férfit. Egyenesen ide tartottak, felénk. Arcair csak bámult, mint egy szobor és megfeszültek az izmai.
– Mi a baj? – Kérdeztem mellélépve.
– Ez Nildring meg a szülei. Emlegetett szamár. – Mondta lemondóan. – Azt hiszem, a mai programot áttesszük holnapra.
– Milyen program?
– Meg szerettem volna neked mutatni valamit. Holnap is jó?
– Persze. – Mondtam.
– Akkor jó. Kössz. – És éreztem, hogy ez szívből jött. A helyére raktuk a kardjainkat és az íjakat a nyeregbe. A nyilakat is. Ideértek a látogatók.
– Arcair! Milyen jó újra látni egymást! – Köszöntötték őt a szülők.
– Igen, uram. – Hajtott fejet előttük.
– Arcair! – Sipította Nildring olyan hangosan, hogy majd’ kiszakadt a dobhártyám. A lány Arcair nyakába ugrott, aki lefejtette magáról a kezeit a nőnek. – Jó újra látni téged! Öhhh… – Mondta, mikor meglátott engem Arcair mellett. – Ez meg ki? Nem is elf. Ez egy emberfruska.
– Ember. De nem fruska! – Mondta Arcair olyan haraggal, amit még soha sem láttam tőle e pár óra leforgása alatt. – A neve Diane. Szeretném, ha nem vetné meg őt senki és egyenrangúként kezelné – Mondta a szülők felé.
– Persze, persze! – Hápogott Nildring anyja a meglepetéstől.
– De ugye nem valami közönséges paraszt ágyas, ugye? – Kérdezte Nildring lenézően. Azt hittem, hogy azon nyomban nyakonvágom. Arcair majdnem szétrobbant dühében.
– Nem az! – Szűrte a fogai között. – Egy gróf lánya és nem az ágyasom! – Halántékán kidagadt egy ér. Azt hittem, hogy mindjárt szétrobban. Összeszorítottam a fogamat, nehogy kijöjjön belőlem valami nagyon ronda.
– Nem lenne jobb, ha bemennénk a palotába és ott beszélgetnénk? – Kérdezte Arcair még mindig dühösen.
– De, jobb lenne. – Válaszolta Nildring. – Ha gondolod, utazhatsz a hintóban. Elférünk. – Nyájaskodott.
– Nem, köszönöm. Inkább megyek a lovamon. Azzal megfordult és felugrott Star Dancer hátára. Követtem a példáját. Nildringék beszálltak a hintóba, a lány az ablakhoz. Mikor meglátta, hogy én is jövök megkérdezte:
– Ez is jön?
– Igen! – Szűrte a fogai között Arcair. A hintó elé lovagoltunk, hogy mutassuk a kocsisnak az utat. – Utálom! – Panaszolta nekem Arcair, mikor hallótávolságon kívülre értünk.
– Akkor miért nem mondod ezt meg?
– Hiába. Már mondtam.
– És a szüleid?
– Ők nem ellenzik Nildringet. Azt mondják, hogy szép, okos és gazdag. Mintha ez számítana. Sajnálom, amit mondott neked. Mindenkivel így bánik.
– Nem a te hibád. A szülei hogy bírják?
– Ők az édes kislányuknak tartják.
Csendesen lovagoltunk a palota felé. Gyorsan elvittük lovainkat az istállóba. Visszafelé Arcair szólt:
– Nem maradnál velem? A szüleim egyébként is szeretnének beszélni veled. Kérlek! – Arca annyira elkeseredett volt, hogy nem tudtam nemet mondani.
– Hát persze.
– Kössz.
Máris a barátomnak tekintettem, pedig ma ismertem meg. Azt mondták, hogy négy napig voltam eszméletlen. Hosszú idő. De vajon otthon nem hiányolnak már? Volt már ilyen, hogy három napig távol voltam, de ötig? Olyan soha. Beértünk a palotába. Elmentünk a szökőkút és kert mellett a trónteremig. Onnan nyílt egy ajtó, a fogadóhelyiség. Asztallal és székekkel, meg egy kandallóval. Odabent már várt minket Nildring és Arcair családja. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
