Valamikor a XIV. századi Anglia erdeiben…
Összemosódott foltokként suhantak el mellettem a fák, miközben lovam sörénye az arcomba csapott. Az őszi avar susogott patái alatt és hallatszott ideges horkantása. A fák lombjai alig engedtek át fényt. Szürkületkor szinte semmit sem látni, csak azt, ami éppen előtted van. Hátrafordulva nem messze láttam üldözőim csapatát. Hallottam gyűlölködő ordításaikat, lovaik nyerítését és csörtetésüket az erdő csendjében. Az ágak már összevissza karcoltak, elszakították ruhámat. Mondjuk annak már így is majdnem mindegy volt. Ez volt a vadászruhám. Általában nadrágot hordtam, pedig lány vagyok. Kardom az övemen függött, nyilamat pedig a nyereghez csatolva hordtam.
A nevem Lady Diane of Brightmore. Nos, ha ezt megtudja apám, biztos, hogy ízekre szed. Már hallom is a hangját, ahogyan azt mondja: „Miért viselkedsz úgy, mint egy férfi? Szégyent hozol a nevedre! Nem érted, hogy te vagy az örökös?” Pfujj! Miért kell mindig ezzel jönnie? Az igaz, hogy én vagy a Brightmore birtok egyetlen örököse, de ettől még nem muszáj a két fal között kötögetnem és az etikettet magolni! Gyűlölöm, hogy mások irányítják az életemet. Köszönöm, magamtól is boldogulok. Anyám meg mindig azzal jön, hogy: „Én ilyen koromban már apád felesége voltam. Miért nem jó neked egyik kérőd sem?” Ez talán még rosszabb. Már vagy 100 kérőm volt. De egyik sem tetszett. Nem akarok más irányítására férjhez menni. Sok báró, gróf, nemes és pár herceg is megfordult nálunk. Persze egyiket sem én szerveztem. Az egyik ocsmány, öreg, vagy fiatal, a másik ügyetlen, béna, nagyravágyó, a harmadik meg önistenítő, pénzsóvár és senki sem szereti.
Igaz, van pár fiúbarátom is. De csak barátok. Például a lovászfiú, Elsey nemes fia és még páran. Sőt, a herceg is a barátom. Helyes fiú és ő nem nagyravágyó meg önistenítő. De nem az én stílusom, úgyhogy mindegy. De kiszakadtam a gondolatmenetből.
A fene tudja, hogy már megint minek üldöznek a királyi biztosok. Mindig van valami bajuk velem. Egyszer az, hogy a király erdeiben lőttem egy szarvast, máskor az, hogy illetlen voltam. Most meg fogalmam sincs. Talán a megszokás miatt. Legalább tízen voltak. Ha beérnek, még akkor is van esélyem eltűnni. Nem vagyok kezdő a fegyverekkel. A legkitűnőbb mesterektől tanultam és az udvarban mindenkit legyőztem. De már megint elkalandoztam. Ez egy idegesítő tulajdonságom.
Lovam, Diego már fáradt, de még futott, ahogy csak bírt. Mint mindig, amikor arra kérem. Ő egy fekete fiatal mén. A tűzbe is utánam jönne. Soha nem hagy cserben. De ő sem bír a végtelenségig futni. Patái erős dobogása lassan egyre halkabb lett, ez jelezte, hogy egy kissé lassít a tempón, mert már nem bírja. És ekkor… Kissé fényesebb lett az előttünk lévő két fa között a levegő. Már nem volt idő kikerülni. Egyenesen belefutottunk.
Az egyik pillanatban még egy szürke erdőben vágtáztunk, most pedig egy másikban, ami világosabb és szebb volt. Az ég narancssárga volt, most ment le a Nap. A fák magasabbal és zöldebbek voltak. Tavasz volt. Az meg hogyan? Az előbb még ősz volt. Bátortalanul néztem körbe. Nem láttam semmit, amitől félnem kellett volna. Még az üldözőim is eltűntek. A hangjukat sem hallottam. Semmit, csak pár madár csiripelését. Az erdő nyugodt és békés volt. Természetfelettien. Még soha sem láttam ilyen szép és magas fákat. Néhányról pár inda lógott le, másokon borostyán kúszott felfelé, de mindegyik egészséges volt. Bokor nem volt sok, de én megtaláltam a legszúrósabbat és belefejeltem egy ágába. A tüske felsértette a homlokomat és elkezdett csordogálni a vérem. Nagyszerű!
Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de van egy olyan sejtésem, hogy nem ott, ahol egy perccel ezelőtt voltam. Diego is nyugtalan volt. Idegesen fújtatott és oldalazott.
– Sssss! Nyugi kicsim! Nincs semmi baj! – Bár ezt még én sem hittem el.
Lassan elindultunk az orrunk után, mivel a hátunk mögött semmilyen fényesség sem volt, csak a végeláthatatlan erdő. Útközben is alig változott a kép. Fa és bokor mindenütt. A hely kissé kihalt volt, mégis élettel teli. Láttam madarakat, gyíkot, apróbb állatokat és pár nyulat. Egyszer mégiscsak ritkulni kezdett az erdő és megláttam a lemenő Napot. Bíborvörösre festette a látóhatárt. Egy kimagasló helyen állt Diego. A szél hűvös volt, de mégis megmelengetett. Lebegtette a hajamat és a köpenyemet.
A táj egyszerűen lenyűgöző volt. A monoton fák után most ez maga a paradicsom. A távolban hegyek magasodtak, mögöttük látszott a Nap. Előttük pár domb. Látható volt egy tó is. Körülötte csak fű. Alattam valamivel egy patak rohant az útjára. Nagyon szomjas voltam, így lementünk. A sodrása erős volt és nem szerettem volna belepottyanni. Óvatosan levezettem Diegót a partjára. Ráugrottam egy kiálló kőre, miközben lovam jól kinyújtotta fejét, így elérte a vizet. Az én kezem túl rövid ahhoz, hogy a partról igyak, ezért kell a kő. Tenyerembe vettem egy kis vizet és szürcsölgetni kezdtem.
Az íze nagyon jó volt. Még sohasem ittam ilyen finom vizet. Frissítő volt és új erőre kaptam. A kő csúszós volt és ahogyan újra meg akartam meríteni a kezemet vízzel a lábam megcsúszott és beleestem a patakba. Hidegebb volt, mint bármelyik, amelyikben életemben úsztam. Egy ideig kapaszkodtam egy másik kőbe, de a sodrás túl erős volt. Diego rémülten felnyerített és a parton követett, ahogyan sodort az ár. Vagy egy liter vizet nyeltem. Küzdöttem, hogy fennmaradjak a vízen. Ez nem volt egyszerű dolog.
És ekkor megláttam magam előtt, hogy nincs tovább a patak. Vízesés! Kétségbeesetten kerestem kapaszkodó után, de nem volt semmi, amit megmarkolhattam volna. A vízesés vészesen közeledett. Már csak egy méter. A következő pillanatban éreztem, hogy zuhanok. Becsuktam a szemem és visszafolytottam a lélegzetem. Aztán elsötétült minden. Az utolsó, amire emlékszem, hogy hallottam Diego nyerítését. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
