Egy ideig síri csönd honolt az erdőben. Senki sem szólalt meg. A süketséget John törte meg.
– Nos, akkor Ashleigh volt az, aki eltűnt. Egy probléma megoldódott.– Itt sóhajtott egyet – De jött a helyébe másik. – És itt jól láthatóan Alexre nézett, aki pedig bosszús képet vágott, akárcsak Cathy, Timy és Fred.
– Köszönjük a segítségüket! – Hálálkodott Joanna, mert Guttenék közül csak ő tudott normálisan megszólalni. A többiek közül volt, aki a másikakat méregette, más a gondolataiba mélyedt, Ashleigh lehunyta a szemét, Felix pedig maga elé bámult.
– Nincsmit. – John végignézett rajtuk. Ahogyan álltak, mindenki a maga párjával. Látta, ahogyan Sophie Deniel kezét fogja, Samantha Davidet öleli, Peter Joanna vállát karolja át, Michael hátulról fogja Veronicát és ahogyan Felix és Ashleigh állnak egymás mellett félszegen. Odament hozzá Karen, kicsit susogtak, majd a lány megfordult, felvette megnyerő mosolyát és kérdezte:
– Ashleigh, nem lenne kedved kicsit beszélgetni, amíg ezek megbeszélnek pár dolgot. Unalmas lesz itt állni, vannak ennél érdekesebb dolgok is! ? !
– Persze. – Válaszoltam, bár kiérződött a hangomból, hogy nem nagyon akaródzok menni. Nem néztem a többiekre, de biztosan tudtam, hogy ezt nem helyeselik. De Karen tényleg kedves és segíteni akar. Így elindultam vele kicsit arrébb egy másik tisztásra. Addig egyikőnk sem szólalt meg, míg oda nem értünk. Karen rukkolt elő először kérdéssel.
– Nagyon haragszol ránk?... Mármint, hogy nem találtunk meg.
– Hát… hogy nem találtatok meg, az oké, de kerestetek? És az igazat mond!
– Még szép! Alex nyüstölt minket a legjobban, hogy nem igaz, hogy nem találunk rólad semmit. – Majd szünetet tartott. Nem sokat változott, leszámítva, hogy más a ruhája és a hajviselete kissé rövidebb lett, de ezen kívül ugyanaz a lány kívül és belül egyaránt. Ezt magamról nem mondhatom el. Sokkal zárkózottabb, félénkebb és magányosabb lettem, mint voltam. Talán a sokk miatt. Nem tudom.
– Hogy kerültél ezekhez a Guttenékhez?
– Hát… egyik öngyilkos próbálkozásom alkalmával.
– ÖNGYILKOS??? Te öngyilkos akartál lenni?!? Teljesen elment az eszed? – Hűlt el Karen. Így teljes történetemet el kellett mondanom idáig. – Most akkor mi van? Mármint… Szóval te meg… ez a Felix… együtt vagytok?
– Öhhh… Nem is tudom. – Mindenféle kérdésre számítottam, csak erre nem.
– Milyen kapcsolatban vagytok? Mint Alexszel voltatok? Vagy talán több? – Gyanakvás ült ki az arcára. Nem tudom, hogy miért, de a kérdése miatt kitört belőlem a nevetés, ő meg csak nézett, mint a moziban. – Ez ennyire vicces?
– Nem, nem, persze, hogy nem csak elragadott valami görcs. És nem, nem vagyunk házastársak és még csak a menyasszonya sem vagyok senkinek.
– Ohhh… Csak mert pont úgy néztek ki mindannyian.
– Tényleg? – Morfondíroztam. Vele könnyen megtaláltam a közös hangot mindig is. – Hát a többieknél még érthető lenne, de nálam és Felixnél? Ez azért egy kicsit túlzás.
– Gondolod? Mondjuk te nem láttad azt, amikor Deniel elterült a padlón és utána mondta neki az álmát. Akkor tisztára megrémült és olyan volt, mint egy apa, aki elvesztette a lányát, vagy mint egy halálosan szerelmes, akinek eltűnt a szerelme.
– Tényleg? Egyébként én is e között a két lehetőség között ugrálok, de inkább az utóbbi, mert soha nem tekintettem rá úgy, mint apámra.
– Aha. – Aztán elmerült a gondolataiban. – Visszamenjünk? – Kérdezte aztán. – Talán már végeztek.
– Lehet. Menjünk.
Mikor visszaértünk már senki sem beszélt. Szinte mindenki ugyanúgy állt, mint amikor elmentünk. Érkezésünkkor páran fellélegeztek és azon is, hogy már nem vágok olyan haragos képet. Karen mindig csodát tett velem. Nekidőltem egy fának, ami pont a két klán között helyezkedett el.
– Nos, arra jutottunk,– Fogott mondókájába John– hogy a te döntésedet várjuk. Először is: Megbocsátasz nekünk? Nem akartuk, hogy az legyen, ami volt és tényleg sajnáljuk. Kérlek téged mindannyiunk nevében.
– Nem kell nekem ilyen ünnepélyes beszéd, de azt hiszem, hogy … megbocsátok, hiszen, ha megtaláltatok volna, akkor nem ismerem meg a mostani családomat és tagjait és ezért talán megérte.
– Ennek nagyon örülök. Gondolom nem csak én, igaz?
– Még szép! – Válaszolták a többiek, kivéve Cathyt, Timyt és Fredet.
– A második, hogy most mi lesz?
– Hogy, hogy mi lesz? – Kérdeztem értetlenül.
– Hát úgy, hogy mi elmenjünk-e, vagy maradjunk, vagy mi? – Ez eddig eszembe sem jutott. Pedig juthatott volna igazán.
– Öööö… ezt nem tudom. De végülis ebben nem csak egyedül én döntök, nem?
– Hmm… igazad van. Szerintem legszívesebben még maradnánk egy kicsit. De, azt nem mi döntjük el. Nos? – Fordult Felixhez.
– Nekem mindegy. – Szólt halovány hangon. John meglepődött ezen is. A tanácskozásokon mindig komoly és előrelátó, nem mintha most nem lenne az, de… kissé más. – A döntés Ashleighé, meg persze, ha nektek van ellenvetésetek – Nézett maga mögé.
– Nincs! – Mondta a kórus.
– Akkor jó. Ashleigh? – Azzal rámnézett.
– Hát… miért mindig nekem kell dönteni ilyen ügyekben. Szerintem… nekem mindegy. Nincs ellenvetésem a maradás iránt.
– Oké. Akkor ezt megbeszéltük.
– Állj! – Szólt közbe Peter és jelentőségteljesen Felixre nézett, aki sóhajtott és mondta a feltételeket.
– Civilizált viselkedés, nincs önuralomveszítés, csak akkor és azt eszitek, amit mondunk, nincs szabályszegés, amit mondunk úgy általánosan is, azt betartjátok. Érthető?
– Igen.
– Nagyszerű, akkor mutatjuk az utat hazafelé. – Azzal elindultak Guttenék háza felé. Pár perc alatt oda is értek. Elosztották a szobákat, majd mindenki lement az ebédlőbe. Kicsit beszélgettünk, hogy ki mit csinált, mit szeretünk és sok más dologról, majd takarodót fújtunk, vagyis csendes pihenő. Denielnek alvás, nekünk meg pihenő. Már éjszaka volt. Felbattyogtam az emeletre és lezuhanyoztam. Még jó, hogy nem csak egy fürdőszoba van, mert akkor hatalmas sor kígyózna itt. Bár mondjuk így is volt, aki várt. A pizsimet a szobában hagytam. Nagyszerű! Így magamra csavartam egy törülközőt és így léptem ki a folyosóra. Na és vajon kit láttam ott várakozni? Hát Alexet. Kissé megtorpantam, majd mentem volna tovább, de rám szólt:
– Várj egy kicsit! – Azzal felegyenesedett. – Nem direkt jöttem ehhez a fürdőhöz, hanem ide irányítottak. Csak hogy tudd.
– Nagyszerű. Most már mehetek, mert lefagyok?
– Egy pillanat. Sajnálom azokat, amiket mondtam neked odakint. Csak… amiket te is mondtál, az… feldühített és…
– Hát én sem voltam éppenséggel túl kedves.
– Hát nem. – És elnyomott magában egy mosolyt. – Akkor… nem haragszol? – Kérdezte reménykedve.
– Nem, mintha meg sem történt volna.
– Akkor jó… kösz.
– Ne köszönd. Na de most már komolyan nagyon fázom.
– Még egy utolsó. Te és ez a Felix… együtt vagytok, vagy mi?
– Uhhh… ezt ma már másodszor hallom. Egyébként meg… mi közöd lenne hozzá, ha igen? Elvégre több mint 200 éve nem is hallottunk egymásról.
– Igazad van… én csak… áh, semmi. – Csóválta a fejét. Undok kedvemben talált most éppen, szóval mit várt? Hogy a nyakába omlok? Na, azt aztán várhatja.
– Na akkor most én megyek és felöltözök, mert tényleg megfagyok. – Azzal faképnél hagytam. Még bámult utánam, amíg el nem tűntem a kanyarban. Felöltöztem és megnéztem, hogy kinek lett osztva a mellettem lévő két szoba. Az egyikben Karen és Carol foglalt helyet. Bekopogtam. ,,Jóéjszakát” kívántam nekik és bekukkantottam a másik szobába, ami pont az ellenkező oldalon volt. Ott Benjamin és Alex foglalt helyet. Pompás, mondtam magamban. Köszöntem Benjaminnak. Kicsit beszélgettünk a földön erről-arról, de amikor bejött Alex felálltam és elköszöntem. Az ajtót sem csuktam be, hanem ő jött oda bezárni, de éppen Felix botladozott arra egy halom papírral.
– Hát te meg mit csinálsz ezekkel? – Kérdeztem.
– De jó, hogy itt vagy. Éppen neked hoztam. Mind a tiéd. Fogalmam sincs, hogy mik ezek, de jó sok van belőlük.
– Nekem? Papír? Ó, jajj! Ha hajlandó vagy végignézni velem, akkor esetleg nekiállok most.
– Persze, csakis. Ez magától értetődő. – Gúnyolódott.
– Nagyon vicces. Hahaha. – Grimaszoltam. Alex még visszament a fürdőbe a fogkeféjéért, szóval az egészet hallotta és fancsali képet vágott. De komolyan most mit várt? Becsuktam magam mögött az ajtót és elvettem a papírköteg felét. Kiderült, hogy van benne, újság, szórólap, fényképek és meghívók szülinapi bulira és egy levél Liliantől. Úristen! Róla teljesen megfeledkeztem.
– Mi van Liliannel? – Érdeklődtem.
– Hát… – Mondta Felix és elmesélte a történteket.
– Aha. – Rágtam a számat.
– Hé! Ne! Csúnya szokás! – Csapott rá az államra Felix– Kisebesíted a szádat és akkor én vér ízt ízlelgessek? – Kérdezte nevetve.
– Hö. Jó vicc –Mondtam mosolyogva, azzal elterültem az ágyamon. Jó ideig mosolyogtunk egymásra, amikor Felix hozzám hajolt és csókot nyomott a számra. Megölet és én is az ő nyakát. Kis szünet beálltával még ki tudtam bökni ennyit, mielőtt újra az édes mámorba merültem volna:
– Én nagyon, nagyon szeretlek. – Elmosolyodott és még mielőtt bármit is mondhattam volna a szája újra találkozott az enyémmel, csak most már erősebben és szenvedélyesebben. Majd lassan végigcsókolta az arcomtól a vállamig lévő utat, vissza a számig. De nem merülhettem el, mert ekkor ajtónyitódás és egy alak lép be. Felix összerezzen és gyorsan felül, én utána. Sebtében megigazítom a pólómat, amit alváshoz használok és a hajamat. A személy, aki bejött nem ismerte azt a szokást, hogy kopogás. Alex volt az, mögötte Benjaminnal. Az ábrázata mindent elárult. Tágra nyíltak a szemei a döbbenettől és a csodálkozástól és csak tátogni tudott, majd elöntötte az arcát a keserűség, féltékenység, harag és csak ennyit mondott:
– Bocsánat! – Azzal elviharzott, le a lépcsőn. Benjamin is döbbent volt, de ő legalább uralkodott magán és rendesen elnézést kért Alex miatt is, majd NYUGODTAN becsukta az ajtót és átment a szobájába. Én meg lefejeltem a párnámat.
– Phú! – Csak ennyit bírtam, kinyögni, Felix pedig csak annyit, hogy: hjajj, azzal ő is elnyúlt mögöttem az ágyon. Mikor megoldódott a nyelvünk kicsit beszélgettünk és nevetgéltünk. Ekkor már átölelt fektében és éppen a hajamat cirógatta. Hajnalban átment a szobájába és átöltözött a reggelihez. Én is kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem, rendberaktam magam, majd ledübörögtem a lépcsőn, jelezve, hogy már jövök is. Általában én vagyok az utolsó. Most is, még Johnék közül is mindenki az asztalnál ült.
– Bocs a késésért, csak úgy néztem ki reggel, mint egy boszorkány. – Erre Alex felhorkant.
– Talán valami baj van? – Kérdeztem csípősen.
– Ugyan, nincs, de azért örülök, hogy éjszaka jól elvolt a kis hölgy. – Vágott vissza. Már nyitottam volna a számat, de John megelőzött.
– Elég! Ne csináljátok a szokásost legyetek szívesek.
– Én nem csinálom! – Mondta nyersen Alex– Csak ő! – Mutatott rám.
– Ó, te fafejű bunkó! – Vágtam hozzá, aztán lehuppantam a legközelebbi székre, ami Sophie és Jackson között volt. Reggeli után Alex elment, Benjamin pedig utána, nehogy valami hülyeséget csináljon. Ekkor John megkérdezte Felixtől:
– Miért néz rád úgy Alex, mint aki legszívesebben azon nyomban megölne?
– Phö. – Vágott egy grimaszt a kérdezett. – Gondolom este olyat látott, amit nem akart és rémálmaiban lát.
– Ohhh… – Válaszolta John, és felém sandított, én meg ránéztem. A többiek meg csak bámultak, hogy most mi van. Mindenki elment már, kivéve mi és John. Ekkor Sophie rákérdezett:
– Pontosan mi is szerepel Alex rémálmaiban?
– Hát… – Nyögte Felix.
– Semmi különös. – Fejeztem be helyette, mire John elnyomott egy haht. Felix erre olyan röhögő rohamot kapott, hogy leborult az asztalra. Erre engem is elfogott a nevetés és így már ketten hahotáztunk, mint az elmebajosok.
– Ez ennyire vicces? – Kérdezte Michael.
– Úgy tűnik! – Válaszolt mosolyogva David. Én már a könnyeimet törölgettem. Végre-valahára le tudtunk nyugodni. John a homlokát ráncolta. Hát én nem ilyennek képzeltem ezt a férfit, az biztos. A tanácskozásokon komoly és veszélyes, itt meg… És vajon mit csinálhattak, ami Alexet ennyire kiborította? Belegondolni sem merek.
A délelőtt úgy, ahogy elment. Délutánra terveztünk egy kis pikniket ki, az erdőbe. Az egész ,,sereg” kivonul pár pléddel és kajával. Mondhatom jól fogunk kinézni. Egykor mindenki készen állt, sőt Joannáék még azt is kitalálták, hogy legyünk kint éjszakára, így vittünk pár sátrat is, amiben kicsit pihenhetünk, ha már alvásról szó sem lehet, csak Denielnek. Az idő kitűnő volt, pár felhő úszott az égen, de a Nap csak néha sütött ki, lengedezett a szél és hallani lehetett az erdő neszeit. Persze ez rajtam kívül nem sok mindenkit foglalkoztatott. Én szerettem hallgatni a természet pezsgő életét. Most nem sokat hallottam, mert körülöttem mindenki beszélt. Kicsit előrementem, hogy megnézzem, jó-e még az a hely sátrak leveréséhez, ahová mindig ki szoktunk járni. Pár ágat arrébb dobáltam és már kitűnő is volt. Mire megérkeztek a többiek én már kijelöltem a tűzrakóhelyet. Gyorsan levertük a sátrakat. Egyben maximum öten fértünk el. Így lettünk: Samantha, Sophie, Joanna, én, Veronica, a többieket már nem nehéz kitalálni. 3 óra felé kezdtünk unatkozni.
– Nem akar valaki kártyázni? – Vetette fel David.
– Áhhh, én igen. – Adott neki igazat Peter – Ti? – Kérdezte tőlünk és mi igenlően bólogattunk. Játszottunk römit, makaót meg egyéb mindenfélét. A legtöbbet Jackson nyerte. Helen el is kezdett sopánkodni.
– Ennyit nem lehet nyerni. Biztos vagyok benne, hogy csalsz.
– Én? Ugyan! Nézz csak rám! Úgy nézek én ki, mint egy közönséges csaló? – Adta az ártatlant.
– Ó, te álszent! Úgy is tudom, hogy csalsz, ne tagadd! – Azzal sértett arcot vett fel, de inkább bohócnak tűnt, így jót nevettünk rajta. Ez után mindenki jól érezte magát. Eddig. Reccsent az ág és az erdőből előlépett egy alak. Látszott rajta, hogy véletlen került oda, mert a szeme tele volt ijedtséggel és megrökönyödéssel.
– Lilian! – Mondta meglepetten Samy. – Mit csinálsz te itt?
– Ashleigh! – Szólt hozzám, de én csak néztem rá kábán. Tudom, hogy tudja, mik vagyunk mi, de ez itt most nagyon veszélyes mutatvány, amit csinál. Én is veszélyes vagyok rá nézve. Most. – Ash, végre visszajöttél. Jól vagy már? Tudod, hogy én tudom? És… – Itt elakadt a lélegzete – Ők kik? Ők is?
– Igen. – Válaszolta neki higgadtan Peter. – Ne aggódj miattuk. – Nyugtatgatta. Én sem miattuk törtem a fejem, hanem magam miatt. Most találkoztam először emberrel az után, hogy visszajöttem. Valami úrrá lett rajtam. Éreztem, hogy elönt a szörnyeteg. Biztosan kiült ez az arcomra is, mert ezt más is észrevette.
– Ashleigh! – Szólt hozzám ijedten Felix – Mi bajod?
– Ááááá! Miért jöttél ide Lili? – Kérdeztem, miközben a fejemet lóbáltam. Próbáltam magamat türtőztetni. Eddig bírtam. Valami feltört bennem, én pedig felpattantam és Lilian felé vetettem magam. Egy pillanatig láttam csak az ábrázatát, ami halálfélelmet és hitetlenkedést tükrözött. Csak egy pillanatig, mert velem egy időben Felix is felpattant és felém ugrott. Megfogott két vasmarkával és nem engedett. Hiába ordítottam és kapálóztam, ellene semmi esélyem sem volt.
– Ash, Ash, nyugi! – Mondta nekem a fülembe. – Csss. Nyugodj le, uralkodj magadon!
– Nem bírom! – Ordítottam és elkezdtek folyni a könnyeim. Már nem rugdalóztam, hanem csak álltam lehunyt szemmel és megint csak azt gondoltam, hogy egy szörnyeteg vagyok. A szorítás engedett és már csak a biztonság kedvéért fogott egy kicsit, majd teljesen elengedett. Lerogytam a földre, a térdemre. Felemeltem a fejemet Lilire és a szemébe néztem. Az enyém vérpiros volt, és ő azt nézte.
– Lilian. Sajnálom. – Mondtam neki és megráztam a fejemet – Kár volt most idejönnöd. Kitalálom. Egy ocsmány szörnyetegnek gondolsz, aki meg akart ölni. Hát, részben igen. De nem akartalak megölni. Én nem, csak az, ami bennem bujkál. – A hangom akár egy hisztériásé.
– Samy! Kísérd haza Lilit. – Mondta Felix.
– Ne, nem! – Kiáltotta az érintett.
– DE igen. Most ne vitatkozz. Tudod egyáltalán, hogy most milyen közel voltál a biztos halálhoz? Ha itt maradsz, akkor még több esélyed lesz eltávozni az élők sora közül. – Azzal Samantha felállt és megragadta Lilian kezét, majd elindult vele arra, amerről jött. Én még mindig a földön ültem és éppen a hajamat csavargattam.
– Mi van velem? – Suttogtam magam elé.
– Hát azt nem tudom, csak azt, hogy egy ideig még kiveszlek a suliból és nem mész sehová felügyelet nélkül emberek közé.
– Aha. Értem. Jogos. – Teljesen érzéketlenül beszéltem, majd felálltam és elindultam a sűrűbe. Sophie utánam akart jönni, de Veronica rászólt:
– Hagyd! Most egy kis magányra van szüksége. – Amaz bólintott és bement a sátorba. Egy ideig mindenki csendben ült a helyén, majd lassan szállingózni kezdtek a sátrakba. Legutoljára Felix, David és Veronica ment be. Ők még váltottak pár szót, de nem sokára elunták magukat és inkább mentek pihenni. Én egy sziklán üldögéltem nem messze a tábortól. A léptek zajára hátrafelé fordítottam a fejemet. Alex kotorta maga előtt az avart.
– Már jól vagy? – Kérdezte tapintatosan.
– Aha. – Nem tudtam, hogy mit mondjak. Főleg neki. Vele akarok a legkevésbé beszélni.
– Figyelj, én sajnálom. Tudom, hogy bunkón viselkedtem reggel, csak hát…
– Csak mi? Nem bírod elviselni, hogy mással vagyok? Mit vársz ennyi idő után, most komolyan?
– Semmit. Csak azt szeretném, ha elfelejtenénk ezt a civakodást és normálisan viselkednénk egymással. Mint két jó ismerős. Ennyit kérek csupán. Na?
– Ha te bírod magad türtőztetni a bunkóságodtól, akkor részemről rendben van. Csak viseld el a féltékenységedet. Magadban. Oké?
– Igen. – Azzal leült mellém a kőre, én meg elővettem a lejátszómat és zenét hallgattam. Jobbat úgy sem tehettem volna. Jó ideig üldögéltünk így. Én a csillagokat bámultam. Mindig ezt teszem, amikor nem vagyok éppen jó kedvemben. Akárcsak most. Mi változott meg bennem ennyire? És miért? El fog múlni ez a szorongató érzés és vérszomjasság? Nagyon remélem, hogy igen, mert, ha nem, akkor… belegondolni sem merek. Elmélkedésemből Alex hangja zökkentett ki.
– Mi ez a szag? Olyan fura érzésem támadt. – Kivettem a fülhallgatót és lekapcsoltam a zenét. Beszívtam a levegőt és éreztem, amire gondol. A levegőben ilyenkor furcsa dolgok keringenek. Gyűlölet, harag, bosszú és féltékenység. – Ashleigh! Hallottad, amit kérdeztem?
– Csend legyen! És igen, hallottam. Menj vissza és szólj Felixnek, hogy látogatóink érkeznek, ha minden igaz. Megyek, megnézem, mit akarnak. – Azzal elindultam az irányba, ahonnan már a zajt is hallottam.
– Hogy hová mész? Egyáltalán most mi van? Mert én nem sokat értek belőle.
– Ez igaz. Majd értesz később. Most menj! – Futásnak eredtem be, az erdőbe. De csak addig, amíg eltűntem Alex szeme elől. Én még láttam, hogy visszamegy a tábor felé. Gondolom, azért csak szól, mert ha nem, akkor azt hiszem, nagy pácban leszek. A fenyők alatt már nem láttam az égboltot. Szinte teljesen sötét volt. Aztán meghallottam a lépteket és nemsokára feltűnt előttem 12 alak. Tizenkettő? Nem csak tíznek kéne lenni? És ekkor, ahogy megláttam az utolsó két alakot belém hasított a felismerés, hogy azért vannak többen, mert velük van Samantha és Lilian.
– Samy! – Szóltam neki oda.
– Igen? – Utánozta a hangom nyávogósan Jason. – Ezt mégis hogyan gondoltátok?
– Mit? Samantha csak hazakísérni akarta Lilit!
– Igen, ez tény. De te nem. – Láttam, ahogy összeszűkült a szeme, ahogy rám nézett – Ne aggódj, a kis szúnyog nem mondott semmit. Liliből is nehéz volt kiszedni, de nekem mindent elmond. – Azzal szétterült az arcán elégedett vigyora. – Ezt most nem úszod meg. Nem, ezt nem. Sokmindent elnéztem már neked és a családodnak. De nem miattad, azt elhiheted.
– Még szép. – Néztem rá felvágóan. Felvonta bal szemöldökét és kiröhögött. Szó szerint.
– TE NE RÖHÖGJ RAJTAM! – Tagoltam dühösen, hogy érthető legyen. – Egyébként most mit akarsz tenni? Jól lehordasz? Esetleg lekeversz nekem egy pofont?
– Ne ingerelj, mert még megbánod!
– Ó, igazán? Na, én azt megnézem. Milyen nagy a szád most, hogy túlerőben vagytok. Bezzeg egyedül behúzod a lompos farkad és elfutsz!
– Mit mondtál?
– Talán rossz a hallásod? Pedig a farkasokról azt mondják, hogy kitűnő érzékszerveik vannak. Nos, ezek szerint tévednek.
– Szívd vissza!
– Miért? Mert te azt mondtad?
– Nem.
– Akkor? Hadd halljam! – És karbatettem a kezem. – Vagy inkább nem magyarázkodást akarsz, hanem beszédet?
– Inkább. – Kis szünet után folytatta. – Most te túllőttél minden határon. Meg akartad támadni. Azt hiszem, hogy jogom van kinyilvánítani a nemtetszésem.
– Igen. Ezt nem szabhatja meg neked senki.
– Ezért most felelni fogsz.
– Tanár úr! Sajnálom, de nem tanultam meg a törit, mert nem voltam suliban!
– Nagyon vicces! – Szűrte a fogai között Jason.
– Igen, szerintem is. – Mondta egy hang a hátam mögött. Gyorsan odanézett mindenki én pedig megpördültem a sarkamon. Az ismerős hanghoz ismerős alak párosult. Felix Gutten jött le a lejtőn.
– Phű! Micsoda felmentősereg! – Gúnyolódott Cissy, aki a legkisebb volt mind közül.
– A felmentősereg nem én vagyok, hanem ők! – Mutatott a háta mögé Felix. Mindenki a mutatott irányba nézett. Megnéztem jól az arcukat. Döbbenet és értetlenséget árult el. A legmeglepettebb Jason képe volt.
– De hiszen ti csak összesen tízen vagytok. Ezek meg itt vagy huszonketten! Hogy a … ?
– Most már nincs olyan nagy szád, ugye? – Kérdeztem tőle csípősen. Miközben a többiek is odaértek hozzánk. Samy is odaosont mellénk.
– És mind szúnyog! – Vágott undort Jason – Kik ezek? Talán valamiféle rokonok, vagy puszipajtások?
– Ha tudni akarod, akkor elárulom, hogy egyik sem. Most pedig tűnjetek el, ha jót akartok! – Visszhangzott Felix hangja.
– Tűnjünk el? Miért?
– Mert ez nem a ti területetek! Azért! És tudod mit szoktunk mi csinálni az illetéktelen behatolókkal?
– Azt hiszem, ez jogos. – Adta meg magát Jason. – De ezzel még ezt nem zártuk le! – És dühösen rámnézett – Ha most nem jött volna ide senki, akkor már nem vágnál ilyen elégedett képet! Gyertek, menjünk! – Szólt hátra a többieknek. – Lili, hazavigyelek?
– Megköszönném. – Aztán kicsit rámnézett. Én vissza. Látta bocsánatkérő arcomat, aztán lebámult a földre és elment. Én csak néztem utána, amíg eltűnt a szemem elől.
– Gyere! – Hallottam David hangját. Engedelmesen utánukbattyogtam, fel a lejtőn, át a sátrakig. Ott bebújtam a hálózsákomba és nem szóltam senkihez egész éjjel. A gondolataim foglalkoztattak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
