Végre eljött a nagy nap. A várva-várt díjugratóverseny. A lelátók zsúfolásig teltek. András és Démon, a szürke mén már készen álltak.A hetes számot viselték, rajtuk volt a sor, hogy megmutassák, mit tudnak. A hangosbemondó végre elkiálltotta magát:
– És következik a hetes számú Nagy András és lova, Démon!
  A férfi beügetett a pályára majd a csengőszó után vágtába ugratta a mént. Az első akadály egy meredek volt. Könnyedén átugrottak felette. Még további 5 akadályon simán átrepültek, de jött a hármasugrás.
  Az első elemet gyönyörűen vették. A másodiknál kicsit rosszul értek földet, és emiatt nem jól jöttek ki a vágtaugrások. Túl messziről rugaszkodtak el. Démon lába megkoccant a felső rúdon, és miközben lefelé zuhant András elvesztette az egyensúlyát, lebukfencezett a mén hátáról, de ekezben a ló kengyele beleakadt az akadályba és a nyakára zuhant.
  A közönségből senki sem mert szólni. Némán hallgatták a mentő szirénázását, ahogy Andrást a kórházba szállították. 
  A férfi egy fehér falú kórteremben feküdt. Mikor meglátta a barátját, csak ennyit kérdezett:
– Démon?
 Ádám megrázta a fejét és csüggedted nyögte:
– Nem volt más választás, el kellett altatni!
  András szeme megtelt könnyel, de visszafolytotta a sírást.
                       2 év múlva...

  A Kabóka Lovastanya tavasszal a legszebb. Andrást felvették kisegítőnek. Az esti teendőit már elvégezte. Azzal a tudattal bújt ágyba, hogy reggel sok munka vár rá.
  A fedeles lovardába bevilágított a Hold fénye, ahol még álltak a reggeli akadályok. Egy szürke ló árnya suhant odabent. Egyik akadályt a másik után vette, soha sem hibázott. Elkeseredett volt, mert rá már senki sem gondol.
  Az egyik lovász meghallotta a paták dobbanását, de mire riasztotta a többieket a hangok elhaltak. Ez a dolog így ment napokon keresztül, mire egyszer András megelégelte a tudatlanságot. A barátaival elbújtak a fedelesben és vártak. Pisszenni sem mertek.
  Végre éjfélt ütött az óra. Lassan egy vágtázó ló hangját hallották közeledni, majd megpillantották a nyitott ajtóban. András visszafolytotta a lélegzetét.
– Nem hiszek a szememnek – suttogta – Ez Démon, a volt lovam, aki... halott.
– Ugyan pajtáj mit beszélsz itt? – kérdezte a főlovász – Szellemek nem léteznek!
  De ahogy ezt kimondta, rájött, hogy téved, mert a ló fényes és elmosódott volt.
– Ilyen nincs! – mondta bambán egy fiú.
  András már nem figyelt rájuk. A ló felé közeledett, aki lehajtott fejjel várt és figyelt. Ahogy a férfi közeledett őt emlékek rohanták meg. Az első találkozásuk, versenyek, tereplovaglások és sok más.
  András megértette, hogy mit akar szeretett lova. Már szinte teljesen elfelejtette Démont. És a ló ezt nem akarta. 
– Bocsáss meg! – suttogta neki – Sajnálom, hogy nem gondoltam rád. Pedig azóta sem tudtam újra versenyezni... Ne haragudj!
  Démon érdeklődve bámult rá, majd fejet hajtott és elvágtázott az éjszakában. András addig nézte, míg a teste szerte nem foszlott.
  Démont csak a tanyán látták, de mindig akkor, mikor valaki veszélybe került. A lelke végre megnyugodott és nem kísértett többé az akadályok felett.
    András viszont újra nyeregbe ült és versenyzett, de soha sem talált még egy olyan jó lovat, mint Démon.
  A szellemló története még éveken át fennmaradt, de mikor már nem volt, ki továbbadja, végleg feledésbe merült és ezután Démon sem őrködött tovább a tanya lakói felett.

Infó:

Ezt egy lovastáborban írtam... vagyis az ötlet nem tőlem származott, hanem a szobatársaimról. A ki mit tud?-ra csináltuk. Sürgetett az idő, szóval nem olyan nagy szám, de azért remélem jó. És a történet ott játszódik, ahol lovagolok és a táborban voltunk.