6. A viszontlátás
– Szép ház. Elismerésem. – Leilának nagyon tetszettek Guttenék és ez Timyt és Cathyt bosszantotta.
– Köszönjük. Peter érdeme. Ő tervezte. – Joanna is barátságos volt, szokásához híven. Ő senkit sem ítélt el első látásra. Előbb megismerte az illetőt és csak aztán alkotott róla véleményt. Leilával láthatólag jól kijött. Felix odament a többiekhez.
– Elnézést! Egy pillanatra meg tudnának nekünk bocsátani? Szeretnék valamit velük megbeszélni.
– Csak tessék.
Guttenék átmentek a nappaliba.
– Figyeljetek. – Kezdett hozzá Felix. – Deniel nem hiába látta Ashleighet is velük együtt az álmaiban. Egyik délután, még mielőtt elment, elmesélte a múltját. Szomorú történet. DE! Ugyanazokat a neveket említette, mint amiket John, a bemutatáskor. A leírás is illik rájuk. Ők ismerték Ashleighet. Ők voltak a családja, akiket elveszített.
– Tessék? – David hitetlenkedett. – Velük élt Ashleigh? Az meg, hogy lehet? Azt akarod mondani, hogy Ashleighnek ez volt a családja?
– Igen, azt. És már azt is tudom, hogy melyikük volt a vőlegénye.
– VŐLEGÉNY? ? ? !– Kérdezte mindenki egyszerre.
– Mióta volt Ashleighnek vőlegénye? – Sophie hangja arról árulkodott, hogy ezt merő lehetetlenségnek tartja.
– Nos, régóta.
– Melyikőjük volt az? – Veronica szinte suttogva kérdezte ezt.
– Alex. Az a középmagas, barna hajjal, akinek nem olyan vörös a szeme, mint a többinek.
– Huhh! Még az néz ki a legnormálisabbnak. – Samantha mintha kissé megnyugodott volna. – Már, ha bármelyikőjüket is normálisnak mondhatom. Ez az egész annyira hihetetlen. Mondj el mindent Felix.
– Hát jó… – 5 percbe telt, mire Felix az egészet elmesélte, amit csak tudott.
– Úristen! Ez szörnyű történet! Szegény Ashleigh! – Joanna szörnyülködő arccal meredt maga elé. – Hát ezért nem mondta el nekünk ezt soha. Már értem. És most mi lesz? Megmondjuk nekik, hogy az, aki elment, az Ashleigh?
– Nem, most biztosan nem. De nekem van egy rossz érzésem Ashleighvel kapcsolatban. Mintha veszélyben lenne.
– Hát izé… – Mondta Deniel, mire mindenki ránézett. – Ashleigh az egyik álmomban futott, nem, nem is futott, hanem menekült, de az arca… Az félelmet tükrözött. Halálos félelmet, de nem tudom, hogy miért. Az álmok néha csalókák.
Mindenki csendben várt. Vártak Felix döntésére.
– Jól van, akkor menjünk vissza és erről egy szót se.
– Rendben. – Mondta mindenki egyszerre.
*
A két család egész éjjel beszélgetett. Lassan Cathy és Timy is megnyugodott és átvette a hangulatot. Egyszer csak:
Deniel elnyúlt a padlón és reszketni kezdett. Elájult és most álmodott. Ashleighről.
– Deniel! – Kiáltotta kétségbeesetten Sophie. – Deni! Kelj már fel, mi van veled?
Fletcherék csak bámultak, mint akik azt látják, hogy valaki széttépi az összes bankjegyet és bedobálja a tűzbe. Deni most már üvöltött is. De csak, mintha fájna valamije. Pedig neki semmije sem fájt. Suttogott is. Felix meghallotta, hogy mit mondott: azt, hogy Ashleigh. Percek teltek el így, aztán Deniel végre-valahára felébredt. Már csurom víz volt és aggodalom sütött egész lényéből. Felpattant, odalépett Felix elé.
– Úristen! Meg kell találnunk! – Itt elhallgatott – Ha nem találjuk meg, akkor meghal! MEGHAL! Érted te egyáltalán, hogy mit beszélek neked Felix?
De Felix már nem figyelt rá.
– Hajlandóak vagytok segíteni? – Kérdezte sürgetően Fletcheréktől. – A nyomkövető, vadász és Alex most nagyon jól jönne. A fene tudja, hogy hol van. Kérem! – A hangja keserves és esdeklő volt. John el sem tudta róla képzelni, hogy ilyen érzelmek mutatkoznak ezen a férfin.
– Hát persze, hogy segítünk. Kell a szagnyom és egy kiindulópont, hogy merre lehet a vámpír. És kéne a személyleírás.
– Szagnyomnak itt van… egy pillanat. – Egy pólóval tért vissza. Fletcherék megjegyezték a szagot. – Az illető lány, 19 éves forma. Barna hajú, ami a háta közepéig ér. Középmagas, vörös szemű és szép.
– Aha. Megjegyeztük.
– A kiindulópont Great Falls. Nem ment szerintem annál messzebb. Menjünk oda, majd ott csapatokra bomlunk. Vegyes csapatokra!
– Rendben. Menjünk. – John hangja elszánt és célratörő volt.
– Örök hálánk, hogy segítenek. – Szólt Sophie ellágyultan. – Ő nagyon sokat jelent nekünk.
– Nincsmit. A nevét esetleg megtudhatnánk?
– Háát… – Sophie segélykérőn nézett Felixre.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
– Öhh… rendben.
Great Fallsban elosztották a csapatokat. 5 részre bomlottak. Az egyikben volt Samantha, David, Jim és Helen, a másikban John, Carol, Sophie, Deniel, a harmadikban Michael, Veronica, Cathy, Karen, Leila, a negyedikben Fred, Timy, Joanna, Peter, az ötödikben pedig Felix, Benjamin, Jackson és Alex volt. Felix adta az utasításokat.
– David, ti a belvárost kutassátok át. Deniel, tietek észak. Michael, ti nyugatra mentek. Peter, ti keletre, mi meg délre keressük. Mindenkinek sok szerencsét. Hívjatok, ha van valami. És ne váljatok szét. Akkor, ha minden világos, akkor mehetünk.
Azzal mindenki ment az ő kijelölt területe felé.
*
A francba! Miért pont erre kellett jönnöm? Mehettem volna kerülőúton is. De nem, én nem tudok egy kicsit várni, hanem egyenesen belerohanok abba a rendőr- és kutyacsapatba, amelyik engem keres. Ekkora balfácánt! A kutyák kergettek. Szagot fogtak és most az egész őrs a nyakamban liheg. Nem is az emberektől, inkább a kutyáktól félek. Azok nagyon gyorsan futnak, és jobban ismerik a környéket, mint én. Először a barlang felé rohantam, hátha lerázom őket. Hát nem sikerült. Átláttak rajtam és levágták az utat, így elém kerültek.
*
A keresés már vagy 1 órája folyt, de semmi. Egy átkozott nyomot sem találtak eddig. Sophie egy kis tisztásra ért Great Falls északi határánál. A hely fel volt égetve. Valaki bizonyára búvóhelynek használta.
– Hé! Nézzétek meg csak ezt a helyet! – Szólt hátra a válla fölött a többieknek. – Mintha itt valaki tanyázott volna.
– Gondolod, hogy ő volt? – Kérdezte Deniel aggódva.
– Meglehet. Habár, szerintem valaki nem akarta, hogy itt legyen. Nézd csak! Ez mi? – És felvett a földről egy karláncot. – Egy karkötő. Nagyon hasonlít… – Itt elállt a lélegzete. A láncon ott függött a kő, amit ő adott Ashleighnek pár évvel ezelőtt. – Deniel, ez az övé volt. Ezt itt tőlem kapta.
– Igen, emlékszem rá. Felhívom Felixet.
– Oké. – Amíg Deniel beszélt, mindenki csendben várakozott a válaszra.
– Azt mondta, hogy kutassunk tovább. Nagyon ki lehet már. Talán túlzással mondtam neki a helyzetet.
– Ugyan, mindannyian kivagyunk. Hát akkor… folytassuk a kutatást. Ez egy jó kiindulópont. Vajon mit tenne, most? Az ő fejével kell gondolkodni.
– Nem hiszem, hogy ő annyira tud most gondolkodni. Szerintem inkább csak az ösztöneire hallgat. És mik egy vámpír ösztönei? ... Hát a kaja.
– Vagy csak menekült. – John szakértő szemmel vizsgálta a helyszínt. – Egy kétségbeesett vámpír bajt is okozhat. Szerintem arra kéne mennünk. – Mutatott valahová az erdőbe.
– Hát akkor… menjünk arra.
*
A folyó! Ha elérek odáig, akkor talán megmenekülök. Arra vettem az irányt és még gyorsabb tempóra kapcsoltam, pedig a lábaim és a tüdőm már hevesen tiltakoztak ez ellen a bánásmód ellen. Nem nagyon izgatott ez most. Halottam a kutyaugatást. Egyre közelebbről. A hátizsákom nehezebbnek bizonyult, mint eddig, így levettem és bedobtam egy szikla mögé. Fenyők közé értem. A fejemet folyton bevertem egy lehajló ágba, így az arcom karcos lehetett. Már sötétedett. Ez az én előnyöm volt, nem az üldözőimé. Az én szemem jobban hozzászokik a sötéthez, mint az övék. Bár a kutyák még mindig idegesítenek. Ha nem lennének itt ők is, akkor már leráztam volna a rendőröket. Már közel járhattam a tóhoz.
*
Karen haladt elől. Nemrég kutyaugatást hallottak. Úgy gondolták, hogy biztosan vadászat van. A beomlott barlangra Veronica lett figyelmes.
– Nézzétek csak! Egy barlang. Kicsit furán fest. Nézzük meg!
Ahogy odaértek, máris észrevettek egy piros kockás takarót, ami széttépődött.
– Hmm… Ez ismerős. Ilyen van nekem is. – Michael erősen gondolkodott. – Hé! Ez 100 %, hogy az övé.
– Igen! Nekem is van ilyen, csak zöld. Felhívom a többieket. – Veronica izgatottnak tűnt, miközben telefonált. – Sophieék is találtak egy nyomot. A karkötőt, amit Sophietól kapott.
– Hmmm… Akkor merre menjünk tovább? – Cathy láthatólag unalmában kérdezte csak ezt.
– Szerintem arra kéne mennünk, amerre az a domb van. – Mutatott Leila egy buckára.
– Oké, akkor arra.
*
Még mindig rohantam. De egyre lassultam. Nem vettem észre egy kiálló gyökeret a földből és hasraestem benne. Elég nagyot zuhanhattam, mert pár pillanatig meg sem bírtam mozdulni. Lehet, hogy, ha nem keresztezi az utamat ez a gyökér, akkor megmenekülök. De nem így történt. A kutyák beértek. Az emberek még arrébb járhattak. Ha harc, hát legyen harc. Ez most már nem kerülhető el. Az egyik kutya megpróbált ledönteni a lábamról, de én felkaptam és odébb ütöttem vele egy másikat. Most ez volt a fegyverem. Elhúztam a számat. Szeretem az állatokat, de nem az ilyeneket, akik vicsorognak rám. Pár jól irányzott ütéssel már csak két kutya maradt. Azokkal könnyű dolgom volt. A legtöbb csak eszméletlen lett, bár volt olyan is, amelyik kidobta a taccsot. A kutyáknak vége, de az üldözőim beértek. Futok? Áhhh… Azt már nem bírnám. Erre megkordult a gyomrom. Hát igen… Ez is egy lehetőség, bár nem repesek az örömtől, hogy ezt kell választanom. Előbújt belőlem a szörnyeteg. Aki menekülni próbált, azt elkaptam, aki ordítozott, annak betömtem a száját. Az arcuk rémült és értetlen. Egyikük megkérdezte, hogy mi vagyok én. A válasz egyszerű lett volna, de nem feleltem. Utálok ránézni az emberek hulláira, amikor tudom, hogy miattam távoztak az élők közül. És egyszer csak rosszul lettem. Nagyon rosszul. Szinte majdnem ugyanolyan volt, mint amikor el kellet jönnöm a suliból Lilian mellől. Olyan volt, mégis rosszabb. Nem csak szomjas voltam és megszállott, hanem őrült is. Legalábbis úgy éreztem. A fájdalomtól és kényszertől ordítozni kezdtem. Rohannom kellett. Talán azt hittem, hogy elmenekülhetek a fájdalom és őrültség elől. De nem. Sőt, egyre csak rosszabb lett. Most már tényleg nem vagyok ura magamnak. Elvesztettem önmagamat. Ez még sosem történt meg velem, pedig lett volna rá alkalom. Már nem Ashleigh voltam, hanem egy elmebajos vámpír. Beleőrültem saját magamba. Kilábalok ebből valaha? Vagy gyilkológép leszek? És szegény családom. Ezt sosem fogom magamnak megbocsátani. Legalább miattuk uralnom kellett volna magamat. Most mit tegyek? Meg akarok halni! Úgy érzem, hogy majd’ szétrobbanok dühömben. Muszáj volt egy kicsit megállnom, pihenni. Addig is egy fa kérgét vertem, hogy lefoglaljam magam, mint egy bokszoló.
*
Jackson elgondolkodva méregette Felixet. Valami nem tetszett neki benne. Túl titokzatosak ezek a Guttenék. Egyáltalán kit keresünk?
– Hé! Ide! – Hallották Benjamin kiáltását. – Találtam egy hátizsákot!
– Hadd nézzem! – Lépett oda Felix és a kezébe vette a zsákot. Megvizsgálta a tartalmát. Talált egy füzetet, amiből kiderült, hogy Ashleighé volt. – Ez az övé. Jó nyomon járunk mi is. Merre mehetett?
– A lábnyomai szerint arra ment. – Mutatott a távolba Benjamin. – Menjünk arra.
Körülbelül 10 percig mentek.
– Nem volt egyedül. – Jackson lehajolt és a talajt vizsgálta. – Csizmanyomok. Ilyet a rendőrök hordanak. Ezek pedig kutyamancs nyomok. Mibe keveredett ez?
– Nem tudom, de semmi jóba, az biztos.
Még 5 perc után halmok tűntek fel nem messze.
– Ezek kutyatetemek! – Szólalt meg elszörnyedve Alex. – Uhh! És rendőrtetemek. Jól bevacsorázott valaki, az szent.
– Mi a…..? – Felixnek elakadt a lélegzete is. csak állt kábultan. Nem, ez nem lehetett Ashleigh. Vagy talán mégis? Megígérte, hogy vigyáz magára, de ez… Ez már nem ő.
– Mi baja van magának meg? Olyan mintha szellemet látott volna? Vagy a látvány kavarta fel ennyire?– Jackson nagyon elégedetten röhögött.
– Nem. – Válaszolt morogva Felix. – Nem láttam szellemet és nem kavart fel a látvány sem. Csak…
– Csak mi?
– Ez már nem ő… Elvesztette önmagát.
Egy ideig csendben álltak. Alex törte meg a csendet.
– Nem követjük a nyomait? Talán még beérhetjük.
– De, de. – Felix visszanyerte komolyságát és megindultak arra, amerre Ashleigh elrohant. A nyomok összetéveszthetetlenek voltak és frissek is. Ez jó jel volt. Egyszer csak női ordításokat hallottak.
– Mi ez? – Kérdezte meglepetten Benjamin.
– Vagy inkább ki ez. – Javította ki Felix. – Gyerünk. Most beérhetjük.
– Őt kerestük? – Kérdezte Jackson.
– Igen, szerintem ő lesz az. – Válaszolt Felix és futva megindult a hangok után. A többiek utolérték és már együtt rohantak.
*
Nem bírtam tovább. Megint ordítani kezdtem. De most már az elkeseredettségtől is. Kitört belőlem a zokogás. Összekuporodtam a földön és vártam, hogy valamilyen csoda folytán ne érezzem ezeket a szörnyűségeket. És akkor… Közeledő léptek zaját hallottam. De az ordítást és bőgést nem bírtam abbahagyni.
Amikor Felix meglátta a földön fekvő Ashleighet még gyorsabban futott és alig bírt lefékezni előtte.
– Ashleigh! – Szólította a lányt.
– Felix! – Akartam válaszolni, de nem jött ki a szó a torkomon, helyette egy sikítás tört fel belőlem.
– Jaj, kedves. – Mondta Felix és odajött. Ülőhelyzetbe helyezett. Nekem megint működésbe léptek a végtagjaim és olyan szorosan megöleltem, hogy alig kapott levegőt. Az ölében sírtam. Már megint, igen. Én folyton bőgök. De az érzés még mindig a hatalmában tartott, így megint ordítozni kezdtem.
– Hé, hé! Semmi baj! Most már megnyugodhatsz. – Próbált csitítgatni, de semmi sikerrel. A gombóc a torkomban feloldódott és megint beszélőképes lettem.
– Én… MEG-Ő-RÜL-TEM! ! ! – Ordítottam.
– Jackson! Hívd fel a többieket, hogy megvan és add meg, hogy hová jöjjenek! – Adta az utasítást Felix.
– Máris! – Azzal már tárcsázott is. De én erre nem figyeltem, hanem csak a névre. Már rosszul is hallok, vagy Felix tényleg Jacksont mondott?
Alex csak állt, mint aki odafagyott. Nézte a lányt teljes kábulatban. Benjamin a vállára tette a kezét, de ő ezt alig vette észre. Azt nézte, ahogyan Felix felállítja Ashleighet és szorosan tartja a karjai között, miközben a lány bőg és ordít, de már nem olyan hangosan.
– Hé! Jól vagy? – Hallotta Alex Benjamin együttérző hangját.
– Igen… vagyis… nem.
Ashleigh abbahagyta az ordítást.
Kikukucskáltam Felix válla fölött, hogy kik vannak itt. A látványtól megdermedtem. Ez… ez… Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Vagy az érzékeim romlottak el? De mindegyik egyszerre?
– Jajj! – Nyögtem.
– Mi az? – Kérdezte Felix.
– Ümmh. – Csak ennyit bírtam kinyögni. Ránéztem Alexre. Ezt nem hiszem el. Mit… hogyan… ők… itt? Ő is engem nézett. Szerintem én is ugyanolyan arcot vághattam, mint ő. Ez most kissé hülyén jött ki. Vártam, hogy megszólítson. De hiszen hogyan szólhatott volna hozzám, ha más karjaiban lát? Felix kapcsolt és elengedett, miután megbizonyosodott arról, hogy meg tudok állni a saját lábamon is. Én félve, szinte esdeklőn néztem vissza rá, mintha tőle vártam volna, azt, hogy megmondja, mit tegyek. Úgy éreztem, menten elájulok. A gombóc visszajött a torkomba. Szerencsére Alex szólalt meg előbb, de ő is falfehér arccal és halkan.
– Ash! – Csak ennyit bírt kinyögni.
– Te… ti… mit… hogyan, mikor, miért… ? – Egy értelmes szót sem bírtam kinyögni. – A… többiek is itt vannak? – Ez volt az első mondat, amit ki tudtam mondani normálisan.
– Igen. Én… Mi… Azt hittük, hogy meghaltál.
Iszonyú düh jött rám. Úgy éreztem, hogy most legszívesebben megfujtanám.
– Ezért nem kerestetek.
– Dehogynem… csak nem volt értelme. Eltűntél. Mindenfelé kerestünk Ashleigh.
– De bizonyára nem annyira, mint én titeket! – Ezt ordítva mondtam. – Én az egész Földet felkutattam és ti értem mit? A várost? Hú. Biztosan beleszakadtatok a fáradtságos munkába. – Erre Alex olyan képet vágott, mint akit arcul csaptak.
– MI? Nem. Egész Európában kerestünk.
– Akkor miért nem találtatok meg? Én direkt visszamentem oda, ahol elváltunk, hátha arrafelé vagytok. És mit találtam ott? Csak halott embereket. Egy nagy semmit. Megtalálhattatok volna. Ott van Jackson, Benjamin és te is. Talán a vadász elvesztette a prédája szagát? A nyomkövető nem talált nyomot? Az, aki elvileg bárkit megtalál, az csődöt mondott, vagy mi? – Már megint ordítoztam. – Én majd’ belehaltam. Ti legfeljebb gyászoltatok egy sort.
– MI? Nem. Ne gondolj ilyet kérlek.
– Akkor mit gondoljak? – Megráztam a fejem. – Bárcsak ne jöttetek volna ide soha! – Megint, mintha arcul csapták volna. A szememet ellepték a könnyek. Ő csak tátogni tudott. Aztán szinte harag futott végig az arcán. Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak. Alig láttam őt valaha is dühbe jönni.
– Ha nem jöttünk volna ide soha, akkor kérlek te már egéreledel lennél! – Ezen a válaszon nagyon meglepődtem és megsértődtem. Ki tudja, hogy ezután milyen ocsmányságok jöttek ki a számon, de semmi jó sem lehetett. Akkor nekiálltuk egymást szidalmazni, mint a házastársak. A vége az lett, hogy nekilöktem egy fának és elrohantam a sötét erdőbe. Futottam, nem tudom, hogy miért. El a gondok elől. Nem hiszem el, hogy most láttam viszont a vőlegényemet és nekilöktem egy fának. Nekem meg mi bajom van? De megérdemelte. Ja, és én most hová megyek? Úgy látszik, hozzászoktam, hogy minden elől elfutok.
*
– Ennek meg mi baja van? – Tápászkodott fel a fa alól Alex. – Az a bűnöm, hogy élek, vagy mi?
– Hát, éppenséggel most te sem voltál túl komplett, öcskös. – oktatta ki őt Benjamin.
– Kössz. – Morgolódott az érintett. – Francba! – És nekidőlt a fának.
Felix elég kínosan érezte magát így inkább csak hümmentett egyet, mire Alex egy jó nagyot nyögött.
– Most mi jön okostódi? – Gúnyolódott.
– Nem vicces. – Válaszolt neki Felix.
– Hát itt vagytok! – Hallották Sophie hangját. – Na de ő hol van? – Kérdezte, miután végignézett a csoporton.
– Elrohant.
– Micsodaaa?
– Nem vagy süket, jól hallottad.
– Miért? – Kérdezte Helen.
–Őt kérdezd! – Mutatott Felix Alexre.
– Alex! – Förmedt rá Carol. – Mit csináltál? ! ?
– Ő kezdte a vagdalkozást!
– Nagyszerű. – Mordult egyet Veronica. – Akkor most kereshetjük megint.
– Nem biztos. – Ráncolta a homlokát Karen. – Nekem van egy tippem. Mindjárt visszahozom. – Azzal már el is tűnt a sűrűben.
– Akkor már őt is kereshetjük. – Állapította meg Michael.
Mindenki odament a sajátjaihoz, vagy két csoport lett: Guttenék és Fletcherék. Nemsokára lépteket hallottak. Karen volt, az oldalán Ashleighvel.
– Na, mit mondtam? – Kérdezte az elégedett fekete hajú lány.
– Igazad volt. – Forgatta a szemét Jim.
Karen elengedte a kezemet és odament magukhoz Carol mellé. Én csak ott álltam némán. Minden szem engem nézett. Sophie odarohant hozzám.
– Jajj Ash! Jól vagy? Annyira aggódtunk!
– Jól vagyok, kösz. – Motyogtam az orrom alá.
– Ne legyél ilyen szomorú kedves. – Rámmosolygott szép arcával. Aztán visszament Deniel mellé. Én odabattyogtam közéjük. A lábam megállt a levegőben. Odamentem Felixhez. A fülébe súgtam.
– Bármi is lesz most, azt akarom, hogy tudd… nagyon szeretlek. – Mondtam neki úgy, hogy senki más ne hallja.
– Jajj! Én is szeretlek. – Suttogta a fülembe. Aztán elfordultam és csak álltam… némán.