1. 5. Álomjelentés
– Már megint álmodtam. – Szólalt meg reggeli közben Deniel. – Újból az ismeretlenekről, de most már jobban láttam az arcukat és tovább. Mintha egyre közelebb lennének. Most mi nem szerepeltünk benne, viszont Ashleigh igen. Ő viszont mintha egyre távolodott volna. Csak azt nem tudom, hogy ezek mit jelentenek, hiszen minden álmomnak van jelentése.
– Volt az álomban valami még? – Tudakolta szakértő szemmel Sophie.
– Nem is tudom. Az egész olyan furcsa volt. Mintha a múlt feléledt volna. Azok az ismeretlenek tizenketten voltak. Elég sokan. Nagy klán. A mienknél is nagyobb. Talán csak érdekeljük őket.
– Vagy területet akarnak. – Kapcsolódott be Samantha is.
– Valamiért az utóbbit nem hiszem. – Ráncolta a homlokát David. – Akik területet akarnak, azok nem így viselkednének és Daniel értené az álmát.
– Lehet. – Felix gondterhelt arccal beszélt. – Engem most igazából jobban izgat, hogy mi van Ashleigvel. Nekem is van egy nagyon rossz előérzetem.
– Hát veled nem vitatkozom. – Jelentette ki David. – De talán semmi baja sincs… Bár ezt én sem hiszem el, csak feltételeztem valamit. – Mondta Felix elég csúnya válaszára. Egész délelőtt arról beszéltek, hogy mi lehet a háttérben. De nem sokat haladtak. Ha majd Deniel álmodik újra, akkor megint elkezdik törni a fejüket. A délután unalomban telt. Este mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Michael és Veronica lementek az eddzőterembe, Joanna és Peter sétáltak, Samantha és David TV-t néztek, Sophie Denielt vigyázta, Deni próbált aludni, Felix pedig a házban lődörgött. Nem találta a helyét. ez nem csoda, hiszen egyedül volt és magányosnak érezte magát, mint azelőtt.
*
Én éjszaka vadásztam egyet. De a tervhez tartottam magamat és megválogattam az áldozatokat. A többes számnak nem örülök, de nem bírtam megállni. Pirkadat előtt indultam a barlanghoz, csakhogy az beomlott. Valaki szórakozik velem, vagy csak véletlen? Az utóbbinak jobban örülnék, nem szeretném, ha valaki szemmel tartana. A gondolat idegesített. Sehogy sem tetszik ez nekem. Ki a csuda tudhatná, hogy ki vagyok? Talán kilesett? Kerestem új szállást. Persze az is romba dőlt másnapra. Most már tényleg ideges voltam. De ugyan mit tehetnék? Fogalmam sincs.
*
Deniel az éjjel újra álmodott.
– Újra az ismeretlenek voltak a főszereplők. Most aprólékosabban mutatta őket a fejem. 6 nő és 6 férfi. A legtöbbjüket párban mutatta, viszont kettőt egyedül. Szintén 1 nőt és 1 férfit. A fiú nagyon helyes volt. A klánvezéren rajta van a tanácsjel, szóval ő is tanácstag. Akkor persze ereje is van. Nagyon rafináltnak néznek ki. Először ez volt, aztán megjelent Ashleigh sziluettje a ködben. Egy pillanat múlva már körbevették őt az idegenek. Azok csak mosolyogtak rá. Kivéve egyet. Azt a nőt, akit gyedül láttam. Ő úgy nézett rá, mint a legádázabb ellenségére. Ashleigh is ránézett és az arca mindent elárult. Szomorúság és harag volt benne a másik a lány iránt. Csak őt nézte. Mást nem. Aztán ő eltűnt és a helyébe mi léptünk, de ekkor nem kör, hanem két vonal volt. Az egyik mi, a másik ők. Ashleigh is megjelent, de nagyon halvány volt. Valamit kiáltott, de nem értettem. Aztán minden zavaros volt. Ekkor ébredtem fel, teljesen eláztattam az ágyat.
– Ez nem jelent semmi jót. – Morfondírozott Felix. – Ashleighet miért vették körül? Ez érdekes. És az a lány, aki úgy nézett rá. Valamint az ő reakciói… Nem sokkal lettünk okosabbak, csak még több gondolkodást adott az álom.
– Igen, de… Nem is tudom. Mintha itt lenne előttem a megoldás, csak nem érem el. Pedig nagyon közel van. – Deniel nagyon gondolkodott valamin. – Jajj, mi ez az egész ? ! ?
– Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb, ha tudnám. – Mondta Felix.
Másnap reggel…
Deniel rohant a többiekhez.
– Megint álmodtam. Az ismeretlenek közelednek hozzánk. Erre jönnek, és tényleg léteznek. Minden igaz az álmomból. Csakhogy nem területet akarnak, hanem kíváncsiak és ismerkedni szeretnének. Bár, szerintem valamit titkolhatnak. Furcsák nagyon. Nemsokára ideérnek.
– Mennyi az a nemsokára? Egy óra vagy pár nap? – Kérdezte David gúnyosan.
– Attól függ, hogy mennyire sietnek. Pár napon belül biztosan itt lesznek, bár szerintem korábban is.
– Nos, akkor fel kell készülnünk a fogadásukra. Mit akarhatnak? – Felix járkált fel és alá az ebédlőben.
– Hát kíváncsiak.
– Persze. De csak kíváncsiságból jönnének ide? Valamit csak szeretnének azért még. Egyébként is… Ashleigh hogy került az álomba, ha róluk volt szó?
– Öhhh… Azt nem tudom.
– Nekem ez nagyon nem tetszik. – Peter fejcsóválva beszélt. – Nagyon, nagyon nem.
– És van egyáltalán valaki, akinek tetszene? Nem hiszem.
Egy ideig hallgattak. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Aztán se szó, se beszéd, mindannyian mentek maguk dolgára.
*
Két vámpír sétált a többiek felé. Nevettek valamin.
– Nem hagynátok abba, ti idióták ? ! ? Csend legyen. – A férfi hangja parancsoló volt. Nem tűrte a visszabeszélést. A fiúk abbahagyták a röhögést és leültek a tűz köré.
– Egyáltalán minek megyünk hozzájuk? – Egy csinos lány is megjelent a bozótosból. Gyönyörű haja fekete volt.
– Ugyan, ne legyél ennyire bizalmatlan. Talán az előnyünkre válik ez a találkozás velük. Ne feledd, hogy ők sokkal civilizáltabbak nálunk. Nem ölnek embert.
– Nem feledem. – Ezt gúnyosan mondta. – Pfuj! Hogy lehet emberkaján élni? Undorító. – Kinyújtotta a nyelvét, mintha valami kellemetlen ízt érezne.
– Ők alkalmazkodtak a körülményekhez.
– Hiszen mi is civilizáltak vagyunk. Nem öldöklünk csak úgy, mint egyesek.
– Igen, ez igaz. Most menjünk. Ne nagyon várakoztassuk meg a barátainkat. – A férfi felállt, és így tettek a többiek is. Átvágtak az erdőn. Csakhogy jött egy újabb és újabb.
*
Elfelejtett szép emlék,
Egy el nem mondott szó.
Egy érzés, mi fogva tart,
Sírni volna jó.
Eltűnt már, ködbe vész,
Hisz ráhullott a hó.
De most már érezd, hogy
Könnyen száll a szíved.
Most újra érezd, hogy
Új holnapra ébredsz.
Ez a kedvenc dalom. Mostanában ezt dúdolgatom. Sötét van és hideg. Áprilisban majd’ megfagyok. Hah. Még ilyet. Unom magam. Unatkozom. Mit tegyek? Csináljak magamnak valami szórakozást? Humor. Ez nagyon távol áll most tőlem. Tényleg úgy érzem, hogy holdkóros vagyok. A szél lebegtette a hajamat, ahogyan a város fényei felé tartottam. Kéne valami melegebb ruha. Találtam is egy kis ruhásboltot, ahol nem voltak sokan. Kinéztem egy sapkát és egy meleg pulcsit. Már pakoltam őket a zacskóba, amikor egy rendőr megszólított.
– Szervusz! Tudnád magad igazolni?
– Öhhhh. Tessék? – Nagyon hülyének nézhetett.
– Igazolni magadat. Papírok és egyebek. Tudod csak azért, mert nagyon hasonlítasz egy bűnözőre. Nálad vannak a papírjaid?
– Ó, sajnálom, de nem. Nem vagyok bűnöző, akkor már elszaladtam volna.
– Meglehet, viszont akkor én pedig elkaptalak volna.
Nagydarab fickó volt, de én tudtam, hogy kapott volna el. Én biztos, hogy gyorsabban futok. Most fussak, vagy magyarázkodjak? Ilyen helyzetekbe is csak én keveredek.
– A közelben laksz, mert akkor mások is igazolhatnak.
– Nem, én nem errefelé lakom.
– Nos, akkor velem kell jönnöd az őrsre.
– Tessék? De nekem mennem kell.
– Igazán? Nem tart sokáig, ígérem. Csak megkeresünk a központi gépben és, ha tiszta vagy, akkor mehetsz is.
Tiszta? Mi a francot akar ez tőlem. Én erre nem érek rá. A megkeresésem pedig akár órákba is beletelhet, és akkora már pirkad. Nos, az semmilyen szemszögből sem lenne jó. Van egy megoldás, de… Nem, uralkodom magamon. Majd kikeveredünk innen és akkor eliszkolok. De akkor meg kerestetni fog égen-földön. Na, mindegy. Akkor sem maradok vele. Elindult kifelé és persze magával vitt. Mikor kellő képpen eltávolodtunk a bolttól kitéptem magam a kezéből és futásnak eredtem. Úgy rohantam, ahogy csak a lábam bírta. A fickó még utánam kiabált, egy ideig kergetett is, de csak annyit ért el vele, hogy jól kifulladt. Már bent jártam az erdőben, amikor megálltam. Kicsit elfáradtam. Már biztos egy keresőcsapatot állít össze. Ez most nem kellett volna. Ezután 100 %-ig figyelnem kell magamra. Pár óra múlva az újdonsült táborhelyemen ültem és egy füzetembe rajzolgattam és írtam. Halálosan unatkoztam. Na meg a gyomrom is korgott. Már megint. Ez elég idegesítő tényező. És undorító is.
*
Guttenék ebéd közben Deniel újabb álmát vitatták meg.
– Ma éjjel már egészen a közelben láttam őket. Gyorsabban jönnek, mint gondoltam. Talán már holnap itt lesznek. Hallottam a hangjukat is. Kiderítettem, hogy melyikük a főnök. Egy nagydarab fickó, akinek van tetoválása a karján. A vámpírtanács jele. Ő is tanácstag. – Felix csak bólintott. Ő is tagja volt a vámpírtanácsnak.
– Pontosan hogyan nézett ki? Talán ismerem.
– Nagydarab, a bal vállán van a tetkó. A haja fekete, nem túl hosszú. A vonásai erősek és kiemelik a szemét, ami vérpiros. Ők rendesen esznek. – Itt vágott egy grimaszt. – A fiúkon csak fekete ruha van. Persze nem ókori, hanem ing, vagy póló. A lányok már színesebbek.
– Azt hiszem, tudom, hogy kiről beszélsz. – Felix hangja csodálkozó volt. – A neve John Fletcher. Egész normális fickó. Nem őrült. Valóban ő klánvezér. A legutóbbi tanácskozáson elég komor és szomorú volt. Azt mondta, hogy azért, mert az egyik családtag eltűnt. Szóval akkoriban gyászolt. Mikor is volt ez? 1800 valamennyiben. Úgy mondta, hogy még régebben történt az eset, de nem tudták kiheverni. A fiatal vámpír felszívódott, akárhogyan is keresték. Pedig még nyomkövetőjük és vadászuk is van. Na meg egy, akiről azt mondják, hogy bárkit megtalál bárhol. Hát most csődöt mondtak.
– Veszélyes ez a fickó? – Veronica hangja elég félénk volt és színtelen, de azért megmaradt benne a tekintély.
– Nem igazán. Ő a légynek sem ártana ok nélkül. Viszont a klánja… arról fogalmam sincs. Egyszer láttam őket. Akkor csak tízen voltak. Nem valami vidámak a fiúk. A lányok élettel teliek voltak és nevettek valamin. A vadász rájuk szólt, hogy ez nem vicces, mire ők azonnal elhallgattak. Viszont amikor a nyomkövető meg a barátja szólalt meg, akkor csak forgatták a szemüket. Fura a rangsoruk. Nem látszik rajtuk, hogy vámpírok lennének, sőt az egyik lány teljesen ember kinézetű. A szeme barna színű.
– Érdekes. – Mondta Samantha. – Megnézném őket.
– Samy! – David szemrehányóan nézett rá.
– Mi van? Én csak kíváncsi vagyok! Ez akkora bűn?
David csak forgatta a szemét.
– Azt mondtad Deniel, hogy holnapra itt lesznek? – Michael karba tette a kezét. – Akkor szeretettel várjuk őket!
*
– Mikor érünk már oda? – Timy kezdett nyugtalankodni.
– Ne nyavalyogj! Majd odaérünk, ha itt lesz az ideje! – John ideges volt már ettől a sok kérdezősködéstől. Ez a lány az agyára ment. Soha semmi nem volt neki elég jó.
– Ha itt lesz az ideje? Te mindig ezt mondod. Mi az istenért kellett nekem is jönnöm?
– Ha nem fogod be a szádat kihajítalak a legelső szikláról, amit meglátok! – Timy most már nem feszítette tovább a húrt, hanem odament Fred mellé. Tényleg! Minek jöttek ezek is?John nem kedvelte egyikőjüket sem. Csak a bajt hozzák ránk. Túl zöldfülűek. Nem látják a kockázatot. De otthon se maradhattak volna egyedül. Ki tudja, hogy mit csináltak volna. Talán mégis jobb így.
– Egyébként, akit érdekel, annak mondom, hogy nem sokára megérkezünk.
– Mi az a nemsokára? – Fred hangja nagyon érdes és halk volt.
– Pár óra.
– Az tényleg nem sok. Alig várom a találkozást. – Helen nagyon fel volt villanyozva a látogatástól.
– Csak lassan a testtel! Legyél normális kérlek!
– Jól van! Nem kísértem a sorsot John.
– Akkor jó! Most menjünk tovább.
*
– Hé! Van itt valaki? – Michael hangja visszhangzott az egész házban.
– Nem vagyunk süketek, minek ordítasz? – Peter morgolódva kászálódott le az emeletről. – Mi az a kezedben?
– Hívd ide a többieket! – Mikor mindenki összegyűlt, Michael belefogott a mondókájába.
– Kint voltam sétálni. A ligetnél a nagy fának a törzsén ezt találtan. – Felmutatta a papírt, amit a kezében szorongatott. – Tudjátok mi ez? Egy levél azoktól.
– Levél? Mi van benne? – Sophie oldalát csak úgy fúrta a kíváncsiság. – Add erre, felolvasom. Khm… Itt az áll, hogy:
Ne féljenek tőlünk, nem akarunk rosszat. Csupán kíváncsiak vagyunk. Szeretnénk önökkel találkozni, ha lehet minél előbb. Találtam egy megfelelő helyet is, persze, ha megérkeztek, akkor elmehetünk máshová is, ha maguknak úgy jobban tetszene. A helyszín: az erdőben közel van egy nagy tisztás. Az időpont minél hamarabb. Mi ott várunk. Ha nem akarnak jönni, azt közöljék azon a nagy fán, ahol ezt is találták. Elnézést a zavarásért.
John Fletcher és társai.
– Érdekes levél, mondhatom. – Sophie elhúzta a száját. – Mit csinálunk?
– Odamegyünk. – Felix határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. – Nem lesz semmi baj. Ez nem szegi meg a szavát. Amit mond, az úgy is van.
– Jó, de mikor menjünk? – Joanna eddig meg sem szólalt, most azonban nyomatékos hangsúllyal kérdezett.
– Ahogy írta, minél hamarabb.
– Akár most?
– Akár most. Intézzétek el a dolgotokat és már megyünk is.
Az erdő sűrű és sötét, bár nappal volt. A kis csapat gyanakvóan ment a nagy tisztás felé vezető ösvényen. Eközben ott…
– Vajon eljönnek? – Törte meg a csendet Cathy hangja.
– Biztos vagyok benne. Azt a Felixet nem úgy ismerem, mint aki beijed egy ilyentől.
– Miért, hogy ismered? – Leila hangja érdeklődő volt. John belefogott.
– Bátor, az szent. És agyafúrt is. Nem egykönnyen lehet becsapni. Átlát az emberen. Vagy jobban mondva vámpíron. Ők tízen vannak elvileg. Szép szám az is. Szerintem már úton is vannak.
– Gondolod?
– Meghiszem azt.
*
A vámpírcsapat lassan közeledett a tisztás széléhez.
– Csak nyugalom, nem fognak minket megenni. – Mondta Samantha megszeppent arcát látva Felix. – Az a lényeg, hogy ne adjatok okot arra, hogy haragudjanak ránk és viselkedjetek normálisan.
– OKÉ. – Hangzott az egyhangú válasz. Ahogy kiléptek az erdő védelmező árnyékából a tisztáson tartózkodók felkapták a fejüket és felálltak. Előttük, a középpontban állt a klánvezér, John. Guttenék tisztes távolságban megálltak Fletcherék előtt. Katonás rendben állt mindenki.
– Helló! Én John vagyok, ők pedig a társaim. Leila, Helen, Cathy, Karen, Carol, Timy, Fred, Benjamin, Jackson, Jim és Alex. – Ahogy a neveket sorolta, Felix agyában valami megvilágosodott. Ezeket a neveket ő már hallotta, kivéve kettőt. Ashleigh beszélt neki róluk. Ők ugyanazok? Jézusom! A gondolatai kiülhettek az arcára, mert Joanna aggódó hangon megkérdezte, hogy jól van-e, amire persze igennel felelt.
– Én Felix vagyok, ők pedig a családom, egy híján. Joanna, Peter, Veronica, Michael, Sophie, Deniel, Samantha és David.
– Örülünk, hogy elfogadtátok a ,,meghívásunkat”. Azt mondtad, hogy egy híján vagytok itt. Azzal az egy személlyel mi van? – John látható érdeklődéssel kérdezett.
– Ő most nincs velünk. Elment. – Ezt Felix nyersen közölte.
– talán nem volt neki elég jó, vagy csak egy kis magányra vágyott és visszajön?
– Inkább az utóbbi. De nem ezért jöttünk ide.
– Igaz, igaz. Hogy bírjátok ki vér nélkül? És hogy lehet emberkaján élni?
– Nem egykönnyen. Előbb önuralom kell, aztán hozzá kell szokni a gondolathoz. Az evés olyan lehet, mintha az emberek kutyakaját ennének. Nem hangzik túl jól igaz? Pedig megéri a sok szenvedést.
– Ó, igen? Ezt én valahogy kétlem. – Timy nagyon ellenségesen beszélt.
– Elég legyen! – John mérges volt. Már megint. – Maradj csöndben!
Még sokáig beszélgettek szinte jelentéktelen dolgokról. Aztán Felix megkérdezte, hogy nincs-e kedvük a beszélgetést náluk folytatni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
