4.Viszlát
Eltelt pár hónap. Most március van. Szeretem a tavaszt, mert ilyenkor a természet újjáéled, ahogyan én is egyszer. Éppen Liliannel sétáltunk az ebédlő felé. Ő szokás szerint beszélt és beszélt. Egyszer csak szörnyen rosszul lettem. Szomjas voltam. Nem éhes, hanem szomjas. Mi bajom van? Régóta nem történt velem ilyen.
– Hé! Mi bajod van? – Lilian aggódó arccal figyelt- – Olyan vagy, mint egy holdkóros és mint aki mindjárt felfal.
– Bocsáss meg, el kell mennem, tényleg rosszul vagyok.
– Hazamész? Ne vigyelek el?
– Nem, köszi. Majd Sophie hazavisz.
– Én is haza tudlak vinni.
– NE! – Ezt olyan hangosan mondtam, hogy többen is utánam fordultak, hogy mi bajom.
– Jól van, jól van! Ne harapd le a fejem!
Gyorsan eliszkoltam, hogy megkeressem Sophiet, vagy bárki mást. Mikor megtaláltam, elhadartam, hogy mi bajom. Azonnal kézen fogott ő és Deniel, elvittek a kocsihoz, majd hazavittek.
Ekkor csak még rosszabbul voltam. Felix is kikérdezett, de aztán hagyott, hadd menjek fel a szobámba. De ott sem bírtam sokáig. Egy órán át járkáltam a házban, de semmi sem változott. Még mindig szomjas voltam. Sőt, mintha egyre csak rosszabb lett volna. Kimentem az erdőbe, hátha segít az állatvér. De nem. Másnap nem mentem suliba. És harmadnap sem. Lilian kérdezte, hogy átjöhet- e hozzám, de azt válaszolták, neki, hogy a betegségem fertőző és nem jöhet. Azon a délutánon voltam a legrosszabbul. Őrjöngtem. Senki sem tudta, hogy mit csináljon velem. Mindenki elment Helenába, de a biztonság kedvéért Felix itthon maradt velem. Ez kissé megnyugtatott. A szobám már tiszta romhalmaz volt. Mindenütt könyvek, papírcafatok, ruhák és egyéb apróságok hevertek, amiket dühömben széthajigáltam.
– Ezt nem bírom tovább! – Fakadtam ki, miközben ledübörögtem a lépcsőn Felixhez, aki a híreket nézte. – Mi az isten van velem?
– Megesik az ilyen. Majd elmúlik. – Próbált nyugtatni.
– Ezt ugye még te sem hiszed el, csak azért mondod, hogy megnyugodjak végre! ? !
– Hát… Na, jó, én sem hiszem, de… majd elmúlik.
– Igen? Mikor? 100 év múlva? Elegem van. – Azzal feldübörögtem a szobámba. Összepakoltam pár cuccomat egy hátizsákba, felvettem az edzőcipőm, aztán letrappoltam.
– Hé! Ácsi! Hová mész? – Felix hangja tele volt megdöbbenéssel, félelemmel és szeretettel.
– El innen. Nem bírom tovább. Majd kitalálok valamit. Tisztára veszélyes vagyok így mindenkire, nem csak az emberekre. Megígérem, ha ennek vége lesz, visszajövök. – Nem! Már megint bőgök. Ezt nem hiszem el. Tiszta bőgőmasina vagyok. Felix leültetett a kanapéra, aztán odaült. Hagyta, hogy kisírjam magamat.
– Utálom, hogy mindig mindenért itatom az egereket. Annyira szánalmas vagyok és szerencsétlen. – Erre Félix felhorkant.
– Szerencsétlen? Inkább szerencsés. Nem hiszem, hogy most itt ülnél, ha szerencsétlen lennél.
– Lehet. – Szipogtam egy sort. – Figyelj… – Kezdtem bele a mondókámba. – El kell mennem.
Sóhajtott egyet.
– Ha te valamit a fejedbe veszel, akkor arról nem lehet letéríteni. Belenyugodtam, hogy úgyis elmész, ha akarom, ha nem.
– Hát igen…
– De ígérd meg, hogy amikor jobban leszel, visszajössz. Addig is pedig vigyázol magadra.
– Megígérem. – Azzal megcsókoltuk egymást. Hosszan, mintha ez az elválás lenne. Aztán elengedett, én pedig felálltam.
– Viszlát!
– Vigyázz magadra!
– Meglesz. – Mondtam, aztán eltűntem az ajtó mögött.
*
Great Fallsba mentem. Fogalmam sincs, hogy miért, de oda vitt a lábam. Pár napig még bírtam, de aztán… a szomjúságom legyőzött. Nem akartam megtenni, de tudtam, hogy nincs más esélyem, ha nem akarok megőrülni. Egy nap alatt vagy fél tucat emberrel lett kevesebb a városban általam. A szemem vörössége visszatért. Ez így ment több héten keresztül. Visszatért a vérszívó énem és nehéz volt neki megálljt parancsolni. Már azzal se törődtem, hogy ki és mi a kiszemelt áldozatom, hogy hányat ölök meg. Kételkedtem benne, hogy eddig meg bírtam állni azt, hogy embervért szívjak. Képtelenségnek tűnt. Sokkalta erősebbnek éreztem magamat.
Eközben otthon…
*
Mindenki megértette, hogy most magányra van szükségem. Viszont Liliant nehéz volt lerázniuk. Folyton kérdezte, hogy mikor megyek suliba, mi a bajom, meglátogathat-e. A válaszok mindig ugyanazok voltak. Egy délután vadászni mentek mindannyian. Már jó ideje bolyongtak, amikor…
– Hé! Az ott egy finom husi? – Kérdezte Michael és már futásnak is eredt a kiszemelt áldozat felé. Mikor utolérte feldöntötte. A meglepetéstől elállt a lélegzete. Nem vadállat volt, hanem… Lilian. Lili pedig elkezdett sikoltozni, mint akit már esznek. Michael próbálta nyugtatgatni, hogy csak hülyéskedett, de ő nem hitt neki. Mire a többiek is e helyszínre értek, Lilian már tiszta hisztirohamot kapott.
– Úristen, mik vagytok ti? ! ? Mit csináltatok Ashleigvel? Tudom, hogy azért nem jön suliba, mert ti rendeztétek úgy! Jézusom, hívom a rendőrséget! NEM! Inkább valami kommandót. – Azzal elővette a mobilját, de David kilökte a kezéből.
– Erre nincs szükséged most. Nem fogunk bántani és nem tettünk semmit Ashleighvel. Most szépen velünk jössz, és ha lehet úgy, hogy közben nem sikoltozol.
– Miket beszélsz, te… te… te akármicsoda? ? ? – Lilian halálfélelmében össze-vissza beszélt. Nagyon megijedhetett. Most már Joanna közbelépett.
– Ne félj drágám! Senki sem fog bántani. Gyere velünk el hozzánk és akkor mindent elmagyarázunk. De csak akkor, ha hajlandó vagy ezt titokban tartani. Van választásod, ne mondd azt, hogy nincs. – Azzal kézen fogta Lilit és mindannyian elmentek a házba. Leültek a nappaliba.
– Kérsz valamit inni, vagy enni? – Kérdezte Liliantől Sophie barátságosan.
– Nem! Még a végén megmérgezel. Ha ezt tudnák mások, akkor biztos gumiszobába zárnák magukat. Hol van Ashleigh?
– Nincs itt. Elment. – Válaszolt Felix nyugodtan.
– Micsoda? ! ? Úgy, hogy nekem nem is szólt? De hová?
– Azt csak ő tudja. De térjünk rá arra, amiért itt vagyunk. Hajlandó vagy titkot tartani? Vagy inkább a rosszabbik utat választod?
– Igen, még szép. A számat befogom, ha elmondják, hogy mi ez az egész.
– Mi vámpírok vagyunk Lilian. Nem olyan nehéz ezt neked elhinni, hiszen tudod, hogy Jason meg vérfarkas. – Felix hagyta, hogy Lili megeméssze a hallottakat. Aztán folytatta. Jól értett az emberekhez. – Ne aggódj magad miatt. Semmi bajod sem lesz. Mi nem bántunk embert.
– És Ashleigh… ő is? – Lilian hangja elcsuklott.
– Igen, ő is vámpír. De te vagy a legjobb barátnője, attól, hogy tudod az igazságot nem változik semmi. Csak méginkább csodálnod kell őt emiatt. Sokat szenvedett, hogy eljusson idáig.
– Nem változtat semmin? – Hitetlenkedett Lili – Most tudtam meg, hogy a legjobb barátnőm egy vámpír és ez nem érdekes? Mondja, maga bolond?
– Öööö… Nem tudok róla, hogy az lennék. – Válaszolt Felix gúnyosan.
– HA-HA! Nagyon vicces. – Zsörtölődött Lilian. – Ash miért ment el?
– Rossz napok jöttek rá. Szomjas lett és már szinte mindent összetört. Nem hitte, hogy, ha marad, akkor tud magán uralkodni.
Lilian még sokat kérdezett, a többiek sokat válaszoltak, de Lili lassan megnyugodott és beletörődött, hogy léteznek vámpírok, ahogyan azt is kibírta, hogy a barátja vérfarkas. Éjfél körül Sophie hazavitte és megígértette vele, hogy ez titokban marad mindenki előtt. Nincs kivétel.
*
Peter nyugtalanul járkált fel-alá a házban, amíg Sophie meg nem jött.
– Annyira rossz érzésem van Ashleigvel kapcsolatban. Nem tudom miért, de annyira féltem most. Jó lenne, ha tudnánk felőle valamit. Nagyon ideges vagyok.
– Hát én sem repesek az örömtől, hogy még nem jött vissza. – Sophie ráncolta a homlokát. – Valami itt nem stimmel. – Azzal megcsóválta a fejét.
– Tényleg nem. – Deniel is beszélni kezdett. – Múlt éjjel nagyon furcsát álmodtam (ő tud aludni). Benne volt Ashleigh, meg egy ideig mi is. De aztán csak ő maradt. Amint eltűntünk a mosoly lefagyott az arcáról, helyébe félelem, aztán megdöbbenés lépett. Utána ismeretlen arcok sokasága lépett a képbe. De itt Ashleigh nem halványult el, hanem felragyogott, aztán azok ködbe burkolóztak és Ashleigh pedig teljesen eltűnt. De kifejezéstelen ábrázattal. Az idegenek arcára sajnos nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy kik lehettek, csak annyit tudok, hogy vámpírok. Talán élnek, talán nem. Mondjuk, nem hiszem, hogy meghaltak volna, de kit tudja. – Egy ideig mindenki hallgatott. Veronica törte meg a csendet.
– Ha az álmaid nem csalnak, akkor ez nem jelent jót.
– Attól függ, hogy kinek a szemszögéből nézzük. – Ezt Felix mondta. Mindenki rábámult.
– Te talán ennek örülnél?– Hitetlenkedett Samantha.
– Nem, nem magamról beszéltem, hanem azokról, akiket az álmodban láttál Deniel. Lehet, hogy nekik ez jó.
– Az lehet.
*
És valami tényleg nem stimmelt velem. Egyre vérszomjasabb lettem. Már nem éhes voltam, hanem megszállott. Nem csak Great Fallsban kóricáltam, hanem messzebb is. A rezervátumban is például. Egyszer majdnem elkaptak valami rendőrök. Nem tudom, hogy mi történt velem. Most aztán hasonlítottam azokra a vérszívókra, akiket annyira gyűlöltem. Akik senkit és semmit nem kíméltek. Pedig nem akartam olyan lenni. Nagyon nem. De mégis… Most szabadnak éreztem magam, viszont gyilkosnak is. Úgy érzem, hogy megőrültem. Sajnos rájöttem, hogy nemrég végzetes hibát követtem el, amikor szabadjára engedtem magamból a vérszomjas szörnyeteget. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Bárcsak itt lenne a családom, hogy segítsen. De senki sem adhat most tanácsot, mert egyedül vagyok. Annyira, mint még soha. Nekidőltem egy rozoga épületnek. Éppen egy tettem helyszínéről futottam. Már az újságok is írták, hogy a környéken egy őrült járkál és gyilkol. Olvastam már ilyet, de most a gyilkos én vagyok, és nem más. Most volt időm egy kicsit gondolkodni. Előhalásztam a gyűrűt és megnéztem. Egy pillanatig úgy tűnt, mint Alex szemrehányóan nézne rám, de aztán megint csak egy gyűrű lett. Ugyan hogyan tehetném jóvá azt, amit tettem. Elhatároztam, hogy ezentúl megválogatom az áldozatokat. Gyerekek és idősek szóba sem jöhetnek. Csakis férfiak, vagy bűnös nők. Családos emberek nem. Így talán enyhül a bűn. Bár nem sokat. És mikor lesz ennek vége? Hiszen megígértem Felixnek, hogy amint jobban leszek, azonnal visszamegyek. de ez nem lehetséges. Most legalábbis biztos nem. Felidéztem pár boldog pillanatot velük. Amikor bobozni voltunk és Peter egyik szülinapját, amitől természetesen nem lett idősebb, csak elvben. Elindultam a sötét utcán. Be az erdőbe. A búvóhelyemre igyekeztem. Azonban amikor odaértem a pihenőhelyem nem volt sehol, csak egy felégetett rész. Megdöbbentem. Itt meg ugyan mi történt? Nem teketóriáztam, hanem megnéztem a nyomokat. Hatalmas csizmás talpak. Rendőrök voltak. Ajjaj! Jobb lesz, ha eltűnök. Futottam, ahogyan csak bírtam. A barlanghoz mentem, ami a tó mellett volt. Búvóhelynek ez is tökéletes. Volt elég időm áttanulmányozni a környéket. Már hajnalodott, így bebújtam egy takaróba, amit a hátizsákomban hordok. Elővettem a könyvet, amit magamnak vettem nemrég és elkezdtem olvasni. Egy hajóskapitányról szólt és az ő lányáról, aki kalóz lett és beleszeretett Anglia hercegébe. Bonyolult dolgok. A vége az lett, hogy a csajszi és a herceg boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Mint általában minden könyv, ez is boldogan végződött. Estefelé kimásztam a kényelmetlen rögök közül és sétálni indultam. Megint csak emlékekről morfondíroztam, hogy mi lett volna ha… De nincs semmi ha, hiszen ami megtörtént, az megtörtént. Ezen sajnos nem tudok változtatni. Otthon eközben…