3. A vérfarkasok
– Szép délutánunk van, nem? – Kérdezte egyikük, Paolo kimérten.
– Igen. – Válaszolt neki Veronica fölényesen. Erre Billy felröhögött a maga vicsorgó formáján.
– Hé! Nem akarunk balhét! – Szólt figyelmeztetően Jason. – Csak erre jártunk. Leülhetünk?
– Csak tessék. – Felix óvatos volt, de határozott is. Nagyon könnyen észre lehetett venni, hogy köztünk ő a főnök. A vérfarkasok helyet foglaltak, de látszott rajtuk, hogy kissé zavarja őket a mi nyugodtságunk. Mégis mit gondolnak rólunk? Hogy veszélyes szörnyetegek vagyunk, akik egy pillanat alatt elvesztik önmagukat és rátámadnak másokra? Ez a gondolat kicsit sértett, hiszen nem volt igaz. Jason vette magához a szót.
– Elnézést kérek mindannyiunk nevében, hogy a maguk területén tartózkodunk, csak szeretnénk a környéket megismerni. Jobb félni, mint megijedni.
Erre Michael felhorkant.
– Ezt pont te mondod? Semminek sem látod a következményét.
– Igen? Te talán okosabb vagy szúnyog?
– Fejezd be, te nagyra nőtt farkaskutya, mert még el találom kapni a nyakad! – Vicsorgott rá Michael.
– Hiszem, ha látom! – Azzal felugrott a helyéről és egész testében megrázkódott, de azért még ura volt önmagának. Michael is felpattant és mélyről jövő morgás tört fel belőle.
– Hé, fiúk, elég volt! – Ripakodott rájuk Sophie. – Azért tudjatok viselkedni! Ne legyen semmilyen bunyó! Világos?
– Mint a nap! – Vigyorgott rá Michael.
– Ahogy kívánod. – Dörmögte Jason maga elé gúnyosan. – Ideje mennünk! – Azzal mindannyian eltűntek a fák között.
– Nah, ez jó. – Morgolódott Felix magában. – Remélem, ezt hamar elfelejtik. Nem szeretném, ha ez túl nagy bonyodalmakhoz vezetne. Nem tenne jót nekünk, ha ellenségeket szereznénk magunknak.
– Már így se nagyon kedvelnek minket! – Samanthának igaza volt. Tényleg nem szeretnek minket. Engem még csak meg-megtűrnek, de csak azért, mert Lilian barátja vagyok. Pár perc elteltével mi is elhúztuk onnan a csíkot és hazamentünk. Otthon összepakoltam a szobámban, mert bizony elég nagy kupi volt.
­*
Másnap a suliban eléggé szórakozott voltam és ezt Lilian is észrevette.
– Téged meg mi lelt? – Kérdezte gyanakodva. – Megcsókoltad a békát és az szőke herceggé változott?
Ezen muszáj volt elnevetnem magamat.
– Nem, nem éppen, de elég közel jársz hozzá.
– Igen? Miért, mi történt?
– Először is: nem békát csókoltam meg. Másodszor: nem változott királyfivá. Viszont az a két állításod igaz, miszerint megcsókoltam valakit és az szőke volt.
– Tényleg? Csak nem… De mesélj mi volt? Kivel csókolóztál? – Úgy ugrabugrált a folyosón, hogy többen is utánunk néztek, hogy mi olyan érdekes, amitől ugrálni kell.
– Jajj, Lili! Miért vagy te ilyen faggatózó? ! ?
– Nem tudom, ilyen a természetem. Na, szóval, mi történt veled a hétvégén? Van egy tippem, hogy ki volt a személy.
– Éspedig?
– Felix Gutten.
– 100 pont. Talált, süllyedt! – Erre annyira elkerekedett a szeme, hogy megint elröhögtem magam.
– Nem mondod? És milyen volt?
– Lilian!
– Jó, jó. Abbahagytam.
A nap hátralévő része unalmasan telt. Az egyetlen említésre méltó dolog az volt, hogy miközben a parkoló felé mentem, megbotlottam a járdaszegélyben, és feldöntöttem szegény Sharlottot.

,,Most lehet, hogy egy kicsit hasonlít a twilightra, de ez majd elmúlik."