2. Lilian
Nehéz barátok nélkül élni. Igaz, itt van nekem az új családom, akik törődnek velem, segítenek és megkérdezik, hogy mi a baj. Most már nem nagyon kíváncsiskodnak, hogy hogyan éltem azelőtt, mielőtt megtaláltak. Erre a kérdésre soha nem voltam hajlandó válaszolni. Nem akarom, hogy felszakadjanak a régi sebek és megint azt az üres fájdalmat érezzem. Az szörnyű volt. A szívem már majdnem begyógyult, de a forradás mindig ott fog maradni. Teljesen boldog sosem lehetek. A szemem még mindig vörös, pedig már 2010. az év. Kontaktlencsét szoktam hordani, de így is csak aranysárgára tudom változtatni a szemem. De így még mindig jobb, mintha piros lenne. Most már suliba is járok. Eleinte gyűlöltem az emberek közé menni és alig bírtam magamon uralkodni, de ennek már vége. Lassan teljes lesz az önuralmam. Pár éve költöztünk ide. A város neve Butte. Nem valami gyönyörű név. Viszont nem olyan messze, délre terül el a Yellowstone Nemzeti Park. Ez az előnyünkre vált. Itt szoktunk vadászni. Ez Montana megye.  Sokszor szoktunk átjárni Washington megyébe. Ott is van egy rezervátum. Az új suliban kicsit furának találnak minket. Veronica és Michael egy osztállyal feljebb, David és Samantha pedig egy osztállyal lejjebb jár. Az én évfolyamomba jár Lilian Davenport. Rendes lány. Biológián mellette ülök. Már beiratkozásnál is segítőkész volt. Segített megtalálni a recepciót és összeszedte a kiborult tolltartóm tartalmát. Aranyos kinézete van. Szőke hajával, zöld szemével, mosolygós arcával felkelti az ember figyelmét. Én 169 centi vagyok, ő pedig 167 cm magas. Nemsokára a barátom lett. Egyik nap moziban voltunk. A film után elmentünk egyet sétálni a parkba. Persze Helenában voltunk és nem Butteben.
– Mit gondolsz Christie, szerinted a tavaszi bálban idén mi lesz a történet? Mármint mi lesz a cím meg ilyenek? Tavaly farsangi volt. Hallottam olyat, hogy idén normális, húsvéti buli lesz. Szerinted?
– Hát nem tudom. Csak ne olyan legyen, mint tavaly. Borzalmas volt. – Fintorogtam egyet.
– Hát igen. Szerintem is. Mondd csak, nincs kedved szombaton átjönni hozzánk? Apu grillpartit akar tartani és ragaszkodik hozzá, hogy hozzam el egy sulis haveromat. Meg hát amúgy is eljöhetnél már egyszer. Na mit szólsz?
– Ömmm… Hát nem hangzik rosszul. Asszem akkorra nem tervezek mást, szóval elmehetek.
– Jajj, de jó! Akkor ötre gyere. Vagy elmenjek érted?
– Nem köszi. Nem hiszem, hogy odatalálnál. Kissé bonyolult a házunkhoz vezető út.
– Ja tényleg. Akkor majd megyek érted. – Itt elhallgatott. – Azt tudom, hogy Guttenék örökbe fogadtak téged, de azt már nem, hogy miért és hogyan. Hol éltél azelőtt? A szüleiddel mi történt? – Ezen a kérdésen nagyon meglepődtem. Ezelőtt nem szokott tőlem ilyeneket kérdezni.
– A szüleim meghaltak. Apám még egész kiskoromban. anyám pedig akkor, amikor 16 éves voltam. Aztán a nagynénémhez költöztem egy időre. Viszont nemsokára már nem bírtam róla gondoskodni, így elvittem az öregek ott honába, hogy ott vigyázzanak rá. Nem volt hová mennem. Így költöztem Guttenékhez.
– Sajnálom a szüleidet. Akkor most ki a pótapa meg a pótanya?
– Hát igazából nem is tudom… Tényleg nem. A pótanya, ahogy te mondod, az nekem Joanna. Viszont a pótapát azt nem tudom, hogy ki.
– Aha. Kicsit fura azért ez az egész. Párban fogadtak örökbe titeket, vagy mi? Mindannyiótoknak van párja, úgy értem. Joanna Peterrel, Veronica Michaellel, Deniel Sophieval, David pedig Samanthával. És te?
– Ööööö… nem is tudom.
– Talán Felixszel?
– Nem tudom eldönteni, hogy ezt viccnek szánod-e, vagy komolyan kérdezed. – Igaz, ami igaz Felixszel egyre jobban megvagyunk. Nem úgy tekintek rá, mint a nevelőapámra, mivel nem az. Még papíron sem. Az életemben most ő áll a középpontban. Igen, ez bizonyos. De azért mégsem olyan, mint Alexszel lenni. Lilian zökkentett ki a gondolatmenetemből.
– Áú! A fenébe! – Elbotlott egy jó nagy kőben. – Az ilyen is csak velem történik meg. Miért nem nézek soha a lában elé?
– Nem ütötted meg magad? – Kérdeztem tőle.
– Annyira nem. Korog a gyomrom. Nem eszünk valamit?
– Ehetünk éppenséggel.
Megvacsoráztunk, aztán hazavittem Liliant. Volt egy jó kis piros sportkocsim.
­*
Szombaton ötre értem jött Lilian az egyik sarokra. Átvitt a grillpartijukra. Ott volt a fiúja is, Jason. A családomat nem igazán kedvelte, viszont mi sem őket. Fintorgott, amikor meglátott. Lilian nem zavartatta magát. A grillezés jó hangulatban telt. Elizabeth, Lili nővére magára ejtette a sült virslit. Szép foltos lett a pólója. Sötétedéskor már csak páran maradtunk. Lilian, Jason, én, Elizabeth, Jack (vele is ugyanaz van, mint Jasonnel) valamint a szülők. Közösen megnéztünk egy filmet. Persze, hogy vámpíros volt. Én egész idő alatt nyomorultul éreztem magam. Ezt Jason és Jack észrevette. Olyanokat mondtak benne, hogy koporsókban alszunk, meg, ha kimegyünk a napsütésre porrá válunk és egyéb butaságokat. Micsoda hülyeségek!
–Ashleigh! Jól vagy? – Aggodalmaskodott Lilian. – Szörnyen nézel ki!
– Azt hiszem, valami baj van a gyomrommal. Kimegyek a mosdóba. – Miközben kimentem, éreztem magamon az érdeklődő pillantásokat. Arcomat, ami normális állapotában is hideg, most hozzányomtam a mosdó széléhez. Nem sokat használt. A film végét azért még láttam és ettől igazi dührohamot kaptam. A vámpír nem csak kiszíva szerencsétlen lány vérét, hanem meg is ette! Ezt a marhaságot! Pár perc múlva Jack és Jason hazamentek és én fellélegeztem. Felmentünk hármasban Elizabeth és Lilian szobájába. Kék falú kis helyiség volt, hatalmas ablakkal, ami a kertjükre nézett. Legalább éjfélig beszélgettünk a suliról, bálról, divatról, fiúkról. Aztán ők bedobták a szunyát. Én nem aludtam. Nem is tudtam volna, mivel a vámpírok nem alszanak soha. Így az éjszaka többi része elég unalmas volt. Lassan vánszorogtak az órák. Már 10 óra is elmúlt, mire a lányok felkeltek. Ekkor elbúcsúztam.
– Ne vigyelek haza Ashleigh? – Kérdezte Lilian.
– Nem köszi. Be kell ugranom a könyvesboltba, aztán valaki értem jön, hogy elvigyen.
– Akkor hétfőn találkozunk!
Természetesen nem mentem semmilyen könyvesboltba és nem is jött értem senki. Hazamentem a saját lábamon. Mi gyorsabban futunk, mint az emberek. Egy perc alatt hazaértem. Otthon megérdeklődték, hogy mi volt a bulin. Semmilyen részletet nem hagytam ki. A történet végeztével felmentem a hatalmas emeletre a szobámba és nekiláttam a házimnak. Éppen végeztem, amikor kopogtak az ajtómon.
– Gyere! – Kiabáltam ki. Felix jött be.
– Nem zavarok?
– Nem. Pakolni készültem, de az még ráér. Mit parancsolsz? – Kérdeztem tőle szórakozottan, miközben lehuppantam az ágyam szélére.
– Nem is tudom. Az agyam idevezérelt. Csak tudnám hogy miért! – Próbált komoly képet vágni, de ez nem sikerült neki. Az arckifejezésén muszáj volt jót nevetnem. Ő is mosolygott. – Holnap elmegyünk Great Fallsba. Te is jössz?
– Mehetek, de minek megyünk oda?
– El kell intézni pár üzleti ügyet. Sophie pedig valami ruhát akar nézni, ami csak ott kapható. Mindig csak a ruhák. – Forgatta a szemét.
– Nekem pedig nem ártana bemenni most igazából is a könyvesboltba. Oké, megyek én is.
– Rendben.
Egy ideig csendben ültünk. Felix törte meg a csöndet.
– Szereted az új életedet?
– Öhhh… – Ez a kérdése meglepett. Nem tudtam rá mit válaszolni.– Ez most honnan jutott eszedbe? – Erre megvonta a vállát.
– De tényleg. Szereted vagy nem? Jobb, mint volt? Boldog vagy?
– Hát… Végül is szeretem. És egyre jobban érzem magam veletek is. Kezdek boldog is lenni. Már amennyire én valaha is boldog lehetek még.
– Miért? Mármint, miért nem lehetsz boldog? – Nem feleltem. – Tudom, hogy nem szeretsz a múltadról beszélni, de hidd el, hogy jobb lenne, ha tudnánk. Vagy csak én. Nekem mindegy. Mindenesetre az segítene.
– Igen?
– Biztos vagyok benne.
– Hát jó. De csak neked mondom el világos?
– Mint a nap. Nem mondom el senkinek.
– Nagyszerű. – Elmeséltem neki, hogy mikor, hol születtem, a szüleim halálát, meg azt, hogy a nagynénémnél éltem, amíg tudtam róla gondoskodni. Meg hogy utána egyedül éltem. Ő csak hallgatta. Nem szólt semmit. Mondjuk eddig mit is mondhatott volna? Aztán eljutottam odáig, hogy egyik este a barátnőmhöz mentem és a sikátor előtt mentem. Azon túl már csak egy utcára volt a házuk. Elcsuklott a hangom. Felix rám nézett.
– Ennyire rossz erről beszélni? Ha gondolod mára ennyi elég. – de én megráztam a fejem és folytattam. Elmondtam, hogy megláttam őket és hogy mennyire megijedtem, hogy olyanokat beszéltek nekem. Elmondtam, hogy John átváltoztatott, elvitt hozzájuk. Itt megint csak szünetet tartottam. Elmeséltem a bemutatkozásukat, semmit ki nem hagyva. Még Alexet is elmeséltem, hogy mennyire tetszett és hogy milyen szép volt. Aztán elmondtam az első vadászatomat is. Ebbe kissé beleborzongott. Túljutottam azon, hogy az önuralmamat véglegesítettem, hogy már olyan voltam, mint ők. Alexről is meséltem neki, meg kénytelen-kelletlen arról is, hogy mennyire szerettük egymást. Nem mutatott ki semmilyen érzelmet, de tudtam, hogy ez nem esik neki valami jól. Elmeséltem az évek múlását. Éppen abba kezdtem volna bele, hogy megkérte Alex a kezemet, de itt elhallgattam.
– Ezt biztos, hogy hallani akarod?
– Persze, miért ne akarnám?
– A te dolgod.
Elmondtam, hogy Alex megkérte a kezem, meg azt is, hogy én igent mondtam és boldogok voltunk akkor. Na meg a többiek is örültek az eljegyzés hírének. Elég fancsali képet vágott.
– Ugye, hogy megkérdeztem?
– Igen, de muszáj volt hallanom.
– Megmutassam a gyűrűt?
– Megvan? – Kérdezte óvatosan.
– Még szép! – Azzal benyúltam a pólóm alá, leakasztottam a nyakláncom és levettem róla a gyűrűt. – Ez az.
– Nagyon szép. Mi van beleírva?
– Az, hogy szeretetem jeléül.
– Na de folytasd a történetet.
És én folytattam azzal, hogy másnap már milyen nagy erőbedobással tervezgettük az esküvőt. Megint elcsuklott a hangom. A szemem könnybe lábadt. Szerencsére nem a szememet nézte, szóval ezt nem vette észre még. Elmondtam, hogy ránk törtek és hogy miért, hogy John kiadta a parancsot, hogy tűnjünk innen el. Meg azt, hogy Alexszel futottunk és hogy ő megállt feltartóztatni a katonákat, és hogy azt mondta, hogy meneküljek. Itt már nem bírtam tovább. A kezem remegett. Kitört belőlem a zokogás. A könnyeim csak úgy záporoztak. Ekkor már rám nézett. De én nyögdécselve még beszéltem.
– Kerestem őket… De nem találtam senkit…. – Bőgtem két zokogásroham között. Most már Felix átkarolt és odavont az ölébe. Teljesen eláztattam az ingét. – Kerestem őket az egész Földön. Mikor nem találtam őket, megpróbáltam magam megölni. Az egyik próbálkozásommal találtatok rám. – Egy ideig csak csendesen sírdogáltam, aztán a könnyeim elapadtak. Ekkor két keze közé fogta az arcom és belenézett a szemembe.
– Köszönöm, hogy elmondtad. Sajnálom, hogy ez neked ennyire fájdalmas volt.
– Nem. Én köszönöm. Jólesett kiönteni a lelkemet valakinek. – Csak néztük egymást, aztán az ajkát az enyémre nyomta és megcsókolt. Nem tiltakoztam, nem is tudom, hogy miért, de jólesett. Egyik kezével átfogta a derekamat, a másikkal pedig a hajamhoz nyúlt. Én átkaroltam a nyakát. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el így. Talán percekig, de lehet, hogy csak másodpercekig tartott ez a csók. Ilyen gesztust tőle nem sokszor érzékel az ember, annyi szent. De ez a pillanat azon kevesek közé tartozik. Aztán elengedett és felegyenesedett. Már állt fel, de rászóltam:
– Ne, ne menj el! – Lassan visszaereszkedett, aztán egy ideig csak nézett, mintha minden egyes porcikámat meg akarná jegyezni. Egész éjjel beszélgettünk. Először ő kérdezett, aztán én. Hajnalban elment összekészíteni a cuccokat Great Fallsba. Egy óra múlva indultunk mindannyian. Ő elment Joannával és Peterrel az üzleti dolgokat intézni, Michael és Veronica a moziban néztek egy filmet, Samantha, Sophie, én, David és Deniel pedig beugrottunk vásárolni, aztán én később átcaplattam a könyvesboltba. Körülbelül délre értünk haza. Délután elmentünk piknikezni az erdőbe. Eleinte jól telt. Viszont nemsokára belebotlottunk Jasonbe és a bandájába. Hűvösen mértük egymást végig. Most elmondom, hogy miért utáljuk egymást kölcsönösen. Azért, mert ők tudják, hogy mi vámpírok vagyunk, és mert mi tudjuk, hogy ők vérfarkasok. Bizony. Lilian is tudja, hogy mik ők. Nem szeretem, ha velük mászkál és ők sem, ha velem van. De ez ellen senki nem tud semmit tenni.