A történet
Valamikor még sokan éltünk. Bár vámpír ma is van még elég. És van még vérfarkas is. De régen nem csak mi voltunk. Léteztek kentaurok, törpék, óriások és egyéb olyan lények, amik most már csak a mesében fordulnak elő. Egy kentaurcsorda még él a mai Oroszország területén. Ők emlékeznek minden nép történelmére. A legbölcsebbeknek tekintik őket. A mi családunk legidősebb tagja Felix. Már vagy 1000 éve vámpír. Utána csatlakozott hozzá Peter. Kb. 800 éve. Egy erdőben találkoztak Alaszkában. Utána együtt kódorogtak. Nem sokkal később megmentették Joannát a máglyahaláltól, mert az emberek azt hitték, hogy boszorkány. (Babonás népség). Aztán az 1200-as években Veronica haldoklott. Peter és Joanna addig rimánkodott Felixnek, míg végül átváltoztatta. Így már négyen voltak és ez a szám már a vámpíroknál elég nagy. Általában magányosan vagy párban élnek. Így telt az idő. Egyszer voltak állatra vadászni és Michael az útjukba akadt sebesülten. Veronica nem akarta ott hagyni, így Felix őt is átváltoztatta. Majd az 1500-as években voltak nagy háborúk. Deniel katona volt, de valami őrült vámpír átváltoztatta őt és a menyasszonyát Sophiet. Mivel megálmodik pár dolgot, azt is tudta, hogy Felixékhez csatlakoznak. És így is lett. Telt az idő. Michael és Veronica összejött. Így lettek ők is férj és feleség. Joanna pedig megkedvelte Petert. Na meg fordítva is. Így voltak heten. Én 1704-ben születtem Párizsban. Apám katona volt és kötelessége a háborúzás volt. De egy balesetben elhunyt. Édesanyámmal nagyon szűkösen éltünk. Míg egy járvány őt is elvitte. Ekkor 16 éves voltam. Egy időre a nagynénémhez költöztem, de aztán őt valami intézetbe vitték és én megint egyedül maradtam. Ez nem sokkal a tizenkilencedik szülinapom után volt. Elkezdtem kóborolni a világban és persze iskolába jártam. Egyszer a barátnőmhöz mentem estefelé. Ekkor megláttam egy csapat fiatalt nem messze tőle. Nyolcan voltak azt hiszem. Kísértetiesen szépeknek tűntek. És legnagyobb rémületemre észrevettek és még meg is kiabáltak.
- Nézzétek milyen szép kis vacsora. - A férfi, aki ezt mondta szörnyű nagy és magas volt. Jacksonnak hívták. – Szerintetek milyen ízű lehet? – Ekkor már felém tartottak. Egytől egyig. Nem bírtam mozdulni sem. A hajam a szemembe lógott, mint szokás szerint. De most még ez sem idegesített. Egyszerűen leragadt a lában az útra. Már csak pár lépésnyire voltak tőlem. Ekkor egy újabb alak lépett elő a sötétből.
- Hagyjátok! Hadd nézzem csak meg! – Minden bizonnyal ő volt a főnök. És egyre közelebb jött hozzám. – Hmmm… Tényleg finomnak tűnik. De erősnek is. Hogy hívnak kislány?
- Ash… Ashleigh… - Dadogni bírtam csak, annyira féltem.
- Na, Ashleigh! Van családod, hány éves vagy?
- Nem… A szüleim meghaltak. 19 éves vagyok.
- Nagyszerű. Na, látjátok, hogy mégiscsak hasznát vennénk! ? ! – Ezt már a csoportjához mondta. – Engem Johnnak hívnak. Ne félj, nem fogunk megenni – Azt a vicsorgó vigyort soha nem fogom elfelejteni, olyan szörnyű volt – Mi vámpírok vagyunk és nemsokára te is az leszel. Ha jó kislány módjára viselkedsz semmi baj sem lesz. Viszont, ha nem… Most ez egy ideig fájni fog, de majd elmúlik. – Nem hittem a fülemnek egyszerűen. Vámpírok? Micsoda bolondság ez? De a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. Fölém hajolt, megfogott és aztán… megharapott. Szörnyű kínokat álltam ki. Az időérzékemet elveszítettem, csak azt éreztem, hogy erős karok megfognak és visznek szörnyű sebességgel egyre messzebb és messzebb. Sikítoztam és ordítottam. Hallottam a hangjukat. Megnyugtató szavakat mondtak, hogy ne aggódjak, majd elmúlik és ilyesmi. Aztán minden elsötétült. Mikor felébredtem, olyan furcsának éreztem magamat. Mintha jég lennék. Nem éreztem a szívem dobogását sem. Mert nem is érezhettem… leállt. És mégis éltem. Az érzékeim túlságosan pontosak voltak. Aztán hirtelen egy csomóan ott termettek az ágyamnál. Helyes kis szobában voltam elhelyezve. Jacksont, Johnt már felismertem. De ki volt a többi? Velem együtt tizenegyen voltunk a szobában. 7 személyt nem ismertem. És ekkor… eszembe jutott, hogy mit mondott John. ,,Mi vámpírok vagyunk és te is az leszel!” Úristen! Tényleg az vagyok? A rémületet ők is észrevehették rajtam, mert aggodalmas képet vágtak. Ekkor jobban megnéztem őket. Rajtam kívül még 5 nő és 5 férfi volt bent. Mind meseszépek voltak. De egyikük különösen megragadta a szememet. Az egyik férfi. Azon az estén nem volt ott. Középmagas, barna hajjal, sápadtan, mint a többiek, de neki nem volt olyan vörös a szeme, mint a társainak.
– Na, Ashleigh!– John belefogott a mondókájába – Engem és Jacksont már ismersz. Viszont a többieket még nem – Itt egy kis szünetet tartott – Nos, azt hiszem itt az ideje mindenkinek bemutatkozni. Kezdjük talán Leilával! – Kilépett a többiek közül egy igazán bájos lány. Sötétbarna haja, középmagas termete és élénkvörös szeme volt.
– Szia, Ashleigh! Én Leila vagyok. Örülök, hogy ezen túl te is velünk leszel. – A pillantása és a mosolya olyan elbűvölő volt, hogy egy ideig nem bírtam másfelé nézni. Ezt észrevehette, mert lesütötte a szemét és úgy folytatta – Na, igen. Ez az én… hát hogy is mondjam… képességem. Egy pillantással bárkit elcsábítok! – Ezt olyan fintorral mondta, hogy majdnem elröhögtem magam.
– Na jó most én jövök! – Ez a lány ott volt a sikátorban este – Az én nevem Karen. Örülök, hogy megismerhettelek. És ha már a képességeknél tartunk, nekem az az adottságom, hogy érzem a személyek közötti érzelmeket. Ez néha kissé kínos és idegesítő, de általában jól jön! – Karennek hosszú fekete haja volt. Akárcsak anyámnak. Erre egy pillanatig elszomorodtam, de túl kíváncsi voltam a gyászhoz.
– Én Helen vagyok – Szólalt meg egy szőke lány. Ilyen szép teremtést életemben nem láttam. A haja a vállára omlott, az ajkai pedig gyönyörű mosolyra húzódtak. – Mondhatnám én is, hogy örülök neked, de ezzel már ketten is megelőztek. Én alakváltoztató vagyok, szóval ne várd, hogy holnap is így fogok kinézni. A szememről tudsz felismerni. Az én szememben van lila. A szélén. Fogalmam sincs, hogy miért ilyen, de nekem tetszik – Azzal ellibegett előlem.
– Szia, Ash! Ugye nem baj, ha így szólítalak. Engem Carolnak hívnak.
– Nem baj, persze – Úgy beszéltem, mint egy holdkórós, de őt ez nem zavarta szerencsére.
– Akkor jó! – Ő eléggé alacsony volt és erősebb alkatú, mint a többi lány. A haja aranyszínben pompázott. A lapockájáig ért. – Hát rám csak azt szokták mondani, hogy szenvedélyes vagyok – Ez után vágott egy grimaszt – Na, de mindegy. Nem pazarlom magamra a szót. Hadd beszéljen Benjamin. – Akit így hívtak, jól láthatóan forgatta a szemét. Elég magas volt. Rövid és fekete volt a haja.
– Na, úgy látom, hogy engem már bemutattak. Én nyomkövető vagyok, szóval, ha el próbálnál szökni, nem mennél sokra.
– Benjamin! – Kiáltott rá egyszerre mindenki.
– Jó, jó, csak vicceltem!
– Engem már ismersz, de azért elmondom, hogy én vadász vagyok – Ezt Jackson mondta.
– Nekem pedig van egy kis mágiám, én vagyok a klán vezetője és benne vagyok a vámpírtanácsban! – John aztán nem teketóriázott a beszédével annyi biztos.
– Jajj, ne beszéljetek már annyit szegénynek! Én Cathy vagyok. Nekem nyugodtan szólj, ha az agyadra mennek már ezek a bugyuták, majd megvédelek!
– Óhh… Kössz – Csak ennyit bírtam kinyögni.
– Egyébként nekem az a képességem, hogy embernek tudom magam mutatni. Vagyis nem vörös a szemem meg ilyenek. – Cathy is széplány volt. Látszott, hogy ő legfiatalabb. Szőkésbarna színű haja lófarokba volt kötve.
– Én pedig az egyetlen és nagyságos Jim vagyok! – Vigyorgott egy szörnyen nagydarab fickó. Valami nagyon nevetségessé tette, de nem tudtam, hogy mi az.
– Jim! Ne etesd már most a hülyeségeiddel! – Ripakodott rá Carol.
– Jól van, na! – És széttárta a karját. – Most mutatkozzon be az öcskös! – És arra a fiúra mutatott, aki olyan szép volt. Ő csak forgatta a szemét. Aztán rám nézett a gyönyörű szemeivel és félősen elmosolyodott.
– Szia, Ashleigh! Az én nevem Alex – Alex! Milyen szép név. Illik rá. Nem bírtam másra nézni csak rá. Olyan gyönyörű volt. – Én bárkit meg tudok találni bárhol. Legalábbis eddig így volt – És én őt csak nézni tudtam. Aztán végre-valahára meg tudtam szólalni.
– Na, most akkor mi van? – Böktem ki – Nekem is vannak ilyen képességeim? Én is vámpír vagyok?
– Igen, te is az vagy. Hogy van-e képességed, az majd kiderül. És vámpír vagy. Erős vámpír. Mindörökké.
 – Mindörökké? – Ez a szó nagyon megragadott.
– Igen, mindörökké. A vámpírok sosem halnak meg. Minket nagyon nehéz, szinte lehetetlen megölni.
– De, miért vagyok ilyen éhes és ilyen… nem is tudom. Olyan rossz.
– Mert tényleg éhes vagy. Csakhogy vérre éhezel – Ezt Helen olyan kiejtéssel mondta, hogy abba beleborzongtam – Ne aggódj! Majd mi segítünk túlélni az első évet.
– Igen! Az első évben a friss vámpírok kiszámíthatatlanok és vérszomjasak. Viszont egy idő után megtanulnak uralkodni magukon. – John ezt kissé komoran közölte velem. – Ha nagyon éhes vagy, akkor mehetünk vadászni. Nem rajtam múlik. Éhes még valaki?
– Igen! – hangzott az egyhangú válasz.
– Akkor indulás! Ashleigh, ne távolodj el tőlünk, mindig maradj valamelyikőnkkel. Érthető?
– Igen.
Gyere! – Szólt Alex és felsegített az ágyról.
Éjszaka volt. Kimentünk a házból. Azt csak most vettem észre, hogy mindannyian fekete ruhában vagyunk. John és Carol ment elöl. Utánuk Benjamin, Jackson, Leila, Karen, Jim. Majd pedig én. Alex szorosan mellettem jött. A jelenléte megnyugtatott. Nem tudtam hová megyünk, de úgy éreztem, hogy, ha ő ott van, akkor a világ végére is elmegyek. Némán gyalogoltunk pár mérföldet, aztán John jelzett, hogy siessünk. Bebújtunk az erdőbe és vártunk. Nemsokára egy kempingező csapat jött és felverték a sátrakat. Kivártuk, amíg elhelyezkednek. Aztán Karen jelzett… Szörnyű volt tudni, hogy ezt én is teszem, de az éhségem nagyobb volt. Az emberek sikoltoztak, miközben mi… hát kiszívtuk őket, vagy, hogy is mondjam.
*
Teltek a napok, a hetek. A hetekből hónapok lettek, a hónapokból pedig két év. Már tudtam uralkodni magamon és egyre jobban megkedveltem ezt a fajta életet. Mindenkivel jóban voltam nagyjából. Kivéve Cathyt. Nemrég valamiért megharagudott rám, csak nem tudom, hogy miért. Talán féltékeny rám, mert a szerelmét nagyon régen megölte egy másik vámpír. Nekem pedig itt van Alex. Nem bírnám nélkülözni egy percig sem kissé kócos haját, mosolygó száját és picit V alakú arcát. Vele önmagam lehettem. A barátságunkból szerelem lett. Tisztán emlékszem rá, hogy azon a napon kissé felhős volt az ég, de nekünk így tetszett. Már Londonban laktunk mindannyian. Április huszonnegyedike volt. Alexszel sétáltunk a kertben. Hirtelen olyan képet vágott, mint a mesefilmekben szoktak a szereplők, amikor valami az eszükbe jutott.
– Megbocsátanál nekem egy pillanatra? – kérdezte, aztán eltűnt a házban. Kissé furcsálltam, mert nem szokott ilyet csinálni. Nemsokára visszatért a kezében egy fekete dobozkával. Bársonykötésű dobozzal ráadásul. Az arca kissé gondterhelt volt, de aztán felvidult. Odalépett hozzám. Erre úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Ekkor már gyanakodtam, hogy mire készül. Mondtam magamban egy úristent. Fél térdre ereszkedett előttem és megkérdezte:
–Ashleigh Morrison! Leszel a feleségem? – Látszott rajta, hogy ez kissé kínos neki. Nem láttam a saját arcomat, de gondolom elég meglepett lehetett.
– Én… izé… – Persze, hogy nem tudok normálisan beszélni ilyenkor. Kivettem a kezéből a dobozt és kinyitottam. A gyűrű gyönyörű volt. Igazi ezüst, egy gyémánttal a közepén. A belsejében írás is volt. Ez állt rajta: Szeretetem jeléül. Gondolom nem akart tovább térdelni, ezért felállt.
– Ezt most igennek vehetem? – kérdezte kicsit furán.
– Hát… nem is tudom. – Szegény olyan képet vágott, hogy nagyon megsajnáltam. – Jajj, te buta, hát persze, hogy igennek veheted! – És a nyakába ugrottam. Egy pillanatig fel sem fogta, de aztán kapcsolt az agya és az a gyönyörű mosolya terült el az arcán. Viszonozta az ölelést, aztán felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Megcsókolt, de úgy, ahogy még soha. Bizonyára nagyon örült.
– Mikor mondjuk el a többieknek?
– Nem tudom. – Ezt nem vettem számításba, pedig kellett volna, de késő bánat és nem is bánom.– Hát szerintem legyünk túl rajta minél hamarabb.
– Egyetértek. – hangzott az egyértelmű válasz. Az eljegyzés hírének mindenki örült és gratulált, kivéve Cathy. Majdnem bőgött. Karen próbált vigasztalni.
– Ne aggódj, majd túlteszi magát rajta.
– Bárcsak én is ezt tudnám hinni. – Morcoskodtam. De igazából nagyon örültem.

­*
Pár nap múlva már az esküvőt tervezgettük mindannyian. A legjobb ötletei Helennek voltak. Volt a közelünkben egy gyönyörű tavas park. Arra gondoltunk, hogy ott lehetne a szertartás. Buli pedig itt a házban. Nem akartunk túl nagy felhajtást. De minden jónak vége szakad egyszer. 1725. április huszonötödike volt, délután 3 óra. Egyszerre csak hatalmas ordítozást hallottunk. A szomszédoknak feltűnt, hogy milyen különösek vagyunk és értesítettek az akkori ,,hatóságokat”. Ők meg a ,,különleges ügyosztályhoz” fordultak. Már ha nevezhetem így őket. Kiderítették, hogy nem lehetünk normálisak, ezért ránk küldték az embereiket. Ők próbáltak bejutni a házba. Azután minden nagyon gyorsan történt. John kiadta a parancsot, hogy húzzuk el innen a csíkot. De az emberek bejutottak a házba. Mindenki futott, amerre látott. Mi elszakadtunk a többiektől. A katonák utolértek minket, így Alex megállt feltartóztatni őket. Rám parancsolt, hogy fussak és én tettem, amit kért. Nem gondoltam bele, hogy ez milyen következményekkel jár. Csak mentem és mentem. Másnap visszamentem a házhoz. Senki sem volt ott. Elkezdtem keresni őket, de hiába. Meghaltak volna? Ugyan. Elmenekültek? Reméltem, de ezt soha nem tudtam meg eddig. Alex bárkit megtalálna, kivéve engem. Az én képességem az, hogy nem hat rám senkinek az ereje. Így nem olvasnak a gondolataimban és senki sem talál meg. Keservesen kerestem őket, bejártam egész Angliát, aztán Európát. Semmi. Kerestem őket az egész Földön, de soha semmi nyomot sem találtam. Majd’ beleőrültem, hogy elvesztettem őket. Egyszerűen szinte fel sem bírtam fogni. Elhatároztam, hogy megölöm magam. Éheztettem magam, de semmi. Amerikában voltam egyszer. Los Angelesben. Épp levetettem magamat éjszaka egy emeletes házról. Mikor földet értem, valaki odarohant, aztán többen is. Egyikük a karjába vett és vitt. Túl gyorsan ahhoz, hogy ember legyen. Talán? De ugyan. Nem, ők nem lehetnek. Talán másik vámpírok? Lehet. Aztán legközelebb arra emlékeztem, hogy több arc felém hajol. Én egy hatalmas házban vagyok egy szobában. Fekszem az ágyon. Amint megláttam őket, tudtam, hogy nem tévedtem. Tényleg vámpírok. Ennek a ténynek szörnyen örültem. Sorra bemutatkoztak. Felix volt az, aki idehozott. Ő a klán vezetője és neki is van mágikus ereje, sőt az emberek gondolataiban is olvas. De csak emberekében. Aztán volt egy Peter nevű. Ő állítólag bárkit (de csak embert) rá tud venni bármire. Aztán ott volt Joanna. Egy érintéssel emlékeket tud átadni másoknak. A Veronica nevezetű mindent tud. Michaelnek szörnyű nagy ereje van. Deniel megálmodik dolgokat. Sophie pedig beszél a holtakkal. Most ők a családom és nagyon szeretem őket. Viszont az átállás emberről rendes ételre és állatokra, az szörnyű volt. 100 év múlva már majdnem elfelejtettem Johnékat. De azért mégsem. Viszont új életet kezdtem. Felix lett az új társam. Így éltünk boldogan. Mindannyian. A gyűrűt sosem hagytam magára. Általában a nyakamban lógott. Később csatlakozott hozzánk David, aki beszélni tud gondolatban bárkivel és Samantha, aki meseszép. Teltek az évek.