A startgépben hallottam a többi ló ideges horkantását. Az idegeik pattanásig feszültek, de Főnix nyugodtan állt. Az idegőrlő másodpercek lassan teltek, de végre megszólalt a csengő és hangosbemondó ordítozása is megkezdődött, de én azt nem szerettem figyelni.
 Főnix baj nélkül kilőtt, a helyünk sem volt rossz. Hatodik hely. A boly előtt haladtunk, szerencsére nem szorultunk be. Excalibur mögöttünk volt, Kleopátra pedig a negyedik helyen. Két ló az élen viaskodott egymással, de látszott, hogy ki fognak merülni. Elértük az első kanyart. Az első Vadmacska, második Nordeno, harmadik már Kleopátra, negyedik Sundance, az ötödik lónak ki kellett menni, mert kissé elbotlott, így mi kerültünk a helyére. Mögöttünk még mindig ugyanaz a sorrend. Közeledtünk a túlsó kanyarhoz.
 Mondogatnom kellett magamban, hogy várjak még. Egy, kettő, három. Most! Kiengedtem Főnixet. Úgy elkezdett száguldani, hogy majdnem kiszaladt alólam. Már a negyedikek voltunk. Kleopátra elöl. Gyorsan hagytuk le azt a két lovat, akik előttünk viaskodtak egymással, így már másodikak voltunk. De Excalibur is jött és még mindig szorosan a nyomunkban járt. Főnix falta a métereket Kleopátra és köztünk. Már a horpaszánál jártunk. Már csak egy fej, egy orrhossz! És a kis hölgy lehagyta. Már Excalibur is leelőzte Kleopátrát és jött fel felénk. Ám Főnix, ahogy meglátta még gyorsabb tempóra kapcsolt és már a finishben járt.
 Megnyertük! El sem hiszem! A közönség tapsvihara minden mást elnyelt. Lassítottunk, majd a győztesek köre felé vettük az irányt. Lilyék is odaértek..
– Megcsináltátok! – Ujjongott Lily. – Győztetek! El sem hiszem!
Miután fogadtam a gratulációkat beálltunk és elkészült a győztes fotó. Szinte mindenki rajta volt. Utána elvitte a lovász Főnixet és én követtem. Kicsit megjárattuk. Aztán visszavittük a boxba és én elmentem nyergestül mérckedni. Visszaérve a nyerget odaadtam Jacknem, aki a helyére rakta. Bementem Főnixhez.
– Megcsináltad kislány, ügyes vagy! Megmutattuk nekik igaz? – És egy puszit nyomtam az orrára. Aztán lehajolt és elkezdte falni a szénát. – Szereted a hasadat igaz, te kis mohó? – Nevettem fel. – Ekkor valaki odalépett a boxajtóhoz. Felnéztem és a lélegzetem elállt. Egy magas, 190 centi körüli fekete hajú férfi állt ott.
– Szia! – Köszönt kedvesen. – Nagyon szép verseny volt, gratulálok.
– Kö...köszönöm – Dadogtam, mert felismertem. Gyorsan kimentem a boxból. Még mindenki itt volt, így csak ennyit tudtam kérdezni:
– Te... te mit csinálsz itt? – Alex rámvillantotta a csibészes mosolyát, amit már jól ismertem.
– Lóversenyt nézek – Válaszolta, mintha soha életében nem csinált volna mást.
– Azt látom! – Válaszoltam, immáron visszanyerve a beszélőképességemet. Lily éeddig érdeklődően figyelt, csak most jött ide.
– Helló! Én Lily vagyok. Catlin bemutatnád nekem is az ismerősödet? – Az utolsó szót jól megnyomta. Meg sem tudtam szólalni, így inkább az érintett mutatta be saját magát.
– Alex Hallerson  tengernagy vagyok a haditengerészettől. – Lilynek leesett az álla is és Denit sem hagyta hidegen a mondat. Érdeklődve fülelt.
– Előléptettek? – Kérdeztem, hogy mondjak valamit végre.
– Igen, már nem őrnagy vagyok, hanem pár fokkal fejjebb. Najó, ez kicsit felvágósan hangzott és megint mosolygott. Én is próbálkoztam egy félmosollyal, de gondolom nem nagyon sikerült, mert ettől pedig nevetni kezdett. – Ne aggódj, én is úgy vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy mit mondjak, hiszen már egy ideje a híredet sem hallottam. Hány éve is? – Kérdezte elmerengve.
– Amire gondolsz, az öt éve kezdődött, de két éve nem hallottál rólam semmit. – Tájékoztattam. Nos, az úgy volt... A sulijaink egymás mellett voltak és sokat találkoztunk. Az egyik legjobb barátom volt, akkor még Denit és Lilyt nem ismertem. A barátságból valami több lett, de két éve végleg megszakítottuk a kapcsolatunkat, hiszen elég messze voltunk egymástól, mert mindketten elköltöztünk. Alex most 22 éves. Az a három év soha sem akadályozott minket.
– Khm, khm...– Köszörülte meg a torkát Lily. – Beavatna engem valaki, hogy köztetek mi van?
– Lily! – Emeltem égnek a tekintetemet. – Alex volt a legjobb barátom.
– Ennyi? – Kérdezett vissza.
– Igen, vagyis nem, de mindegy.
– Tudtam én! – KIáltott fel örömteljesen. Én csak bámultam rá.
– Végre átöltözhetek? – Kérdeztem és elmasíroztam a ruháimmal.
 Mikor visszaértem, már nem csak Lily és Alex beszélgetett, hanem szinte mindenki. Pár szófoszlányt elkaptam anyu szájából, miszerint örül, hogy újra látja Alexet. Hajjaj! Mit csinálok most én? Valószínűleg semmit.
– Kicsim! – Szólt anyu – Meghívtuk Alexet a partira. Olyan jó, hogy újra láthatjuk nem?
– De! – Mondtam. Alex bocsánatkérően nézett rám és én intettem, hogy nem haragszom. Deni nézett csak egy kicsit furán, de hát mit vártam? Semmi jobbat. A bulira kibéreltünk egy házat. A hangulat jó volt, mindenki megtalálta a maga elfoglaltságát. Alex is elvolt. Jajj, Istenem! Csak ne lenne annyira szívdöglesztő a fekete pólójában! Deni és Lily elmentek táncolni, így egyedül maradtam. Na és vajon ki jön oda mellém? Hát Alex.
 Egy ideig szótlanul ülünk, aztán ő törte meg a csendet.
– Hiányoztál – Mondta és rámemelte tekintetét. A szemei az enyéimbe fúródtak. A szép zöldesbarna szemei.
– Te is! – Válaszoltam. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről ezzel a kijelentéssel. Elmosolyodott, de még mindig csak nézett. Ajajj! Még csak ma láttam viszont és máris mi van... belehabarodtam...megint. Egy ideig ezzel a gondolattal ücsörögtem és néztem a színes fényeket, ahogy anyuék táncolnak, Lily mosolyát és Jack mogorva arckifejezését. Nem volt oda a bulikért, azokat nem neki találták ki. A kínos csendet persze nem én törtem meg.
– Táncolunk? – Kérdezte Alex teljes leki békében.
– Most? – Kérdeztem szörnyű szemeket meresztve rá.
– Miért ne? Talán megeszlek, vagy mi?– Ezen rágódtam egy kicsit – Na ne csináld, hanem gyere! – Azzal felállított és odavezetett a táncolókhoz. Nem tudom milyen zene volt, de legalább nem lassú.
– Nem vagyok egy táncoslábú királylány! – Mondtam védekezőn, amikor ráléptem a cipőjére.
–  Semmi baj! – Mondta eltorzult képpel a fájdalomtól. Ez után már nem csináltam semmilyen balesetet, sőt még élvezni is elkezdtem a táncot, majd kifulladva lebandukoltunk az üdítőkhöz. Volt narancs, cola, gyömbér, és még a fene tudja, hogy milyen gyümölcslevek. Azt öntöttem, ami éppen a kezem ügyébe került, vagy 100%-os almalevet. Mikor belekortyoltam, elfintorodtam az undorattól, mivel én ki nem álhatom a 100%-os gyümölcsleveket. Úgy, hogy senki se lássa visszaköptem a poharamba. Azt hiszem, senki sem látta. Ja! Vagyis de!
– Akartam szólni, hogy mi az, de inkább mosolyogni szerettem volna – Vigyorgott rám Alex.
– HAHAHA! Nagyon vicces! – Mondtam morcosan. Kimentem a mosdóba, elvégezni a dolgomat. Belenéztem a tükörbe és emlékek rohamoztak meg. A közös az volt bennük, hogy Alex mindegyikben szerepelt. Lilyt másfél éve ismerem, Denit pedig egy éve. Nos, ők ezért nem ismerik a fekete hercegemet. Vagyis a volt hercegemet, mert már nem az. Vagy mégis? Teljesen megzavarodtam. A hideg csempének nyomtam az arcom, hátha segít egy kicsit. Nem igazán jött össze. Inkább hagytam, hadd sodorjanak a régi emlékek.
 Először egy koncert. Aztán egy verseny, végül egy lovaglás tűnt fel lelki szemeim előtt. A legtökéletesebb pillanataim. Persze ebbe nem számoltam bele Főnix hozzámjutását. Lassan visszaosontam a fotelekhez. Mivel nem tudtam, hogy mit csináljak, kimentem az udvarra. Szép kis kert volt. Volt egy virágágyás, gyümölcsös és egy fás-bokros terület, persze gaz nélkül, szépen rendezetten. Arrafelé vettem az irányt.  De már valaki elfoglalta a helyet. Történetesen Alex. Pompás! Muszály mindig belébotlanom? 
– Úgy látszik, hogy valaki már elfoglalta a helyemet! – Mondtam viccesen.
– Azért majd csak elférünk ketten is. – Mosolygott rám és felegyenesedett. Mindig az a mosoly, ami folyton levesz a lábamról. Néha kissé idegesítő tud lenni. Nekidőltem a fának háttal, aminél állt. Rámnézett és én egy percig elmerültem szép szemében. Aztán minden gyorsan történt. Mire észbe kaptam ő már előttem állt, olyan közel, hogy az arcunk összeért. Kicsit játszott velem, mint mindig is tette, majd ajkait rászorította az enyémekre. Nekipréselődtem a fának. A kezeim felfelé vándoroltak a mellkasán a nyakáig. Egyszer csal elengedett, nyomott még egy puszit rám, aztán felmutatott a csillagos égre.
– Nézd csak! – Mondta– Ott a göncölszekér.
– Hol? Én nem látom. – Kérdeztem, aztán mögém lépett felemelte a karomat, egyenesen a nagygölcöl csillagaira mutatva. – Nagyon szép – Próbáltam valamit mondani.
– Ühüm.
– Catlin! – Hallatszott a kiáltás a ház felől és a pillanat varázsa eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Lily kiabált, hogy hol vagyok már, mert a tortát felszelik és, ha nem sietek nem marad nekem belőle. Csakhogy amikor én nem egymagamban mentem be, ő kissé kikerekítette a szemeit és furán nézett ránk. De hát mit is várt az ember tőle? Kevesebbet nem, az biztos.
 A csokitorta isteni finom volt, jól tele is ettük magunkat. Tényleg jó, hogy bejöttünk, mert hamar elkapkodták a szeleteket. De legalább kiderült, hogy mindenkinek ízlett és anyu nemhiába sipítozott annyit, hogy "jajj, majd nem ízlik nekik! "