Holdfényes éjszakában sétáltunk kettesben a tó mellett. Robert hirtelen megmerevedett és azt mondta, hogy fussak. Nem értettem, hogy mit akar, de nagyon akaratos volt, így eleget tettem a kérésének. Ő nem jött utánam. És egy hétig nem is láttam. Ugyanígy nézett rám.

–Gyere! – Azzal karon ragadott és kivonszolt a folyosókra. Egy ideig csak a saját léptem csattogását hallottam, majd hangokra lettem figyelmes. Mikor kiértünk a kanyarba… elhűltem a látványtól. Ahogy érzékeltem Robert is megijedt, de ő nem a látványtól, hanem attól, hogy én ezt végignéztem. A családja éppen úgymond vacsorázott. vagyis emberek voltak a főfogások. Irtózkodva lépetem egyet hátra. Robert felkapott, egy szobában lerakott, aztán ő visszament. Nem tudom, hogy meddig ültem ott halálsápadtan. Talán egy óráig is.
 Végre visszatért.
– Sajnálom Katie, hogy ezt láttad. – Csóválta a fejét. Még így is gyönyörű volt. Hófehér arca, fekete szeme, vörösbarna haja gyönyörűvé tette.
– Ezért vágtál olyan képet, amikor előbb jöttem?
– Igen. – Egy ideig csendben állt. – Akkor azt hiszem, hogy a mai sétát elhalasztjuk.
– Ne! Miattam ne! Én szeretnék egyet járni.
– Biztos?
– Igen. Teljesen.
– Hát jó.
A hold alig világított. Rájöttem, hogy legalább négy órán át üldögéltem ott. Elveszett az időérzékem. A réten most nem zsibongtak gyerekek, nem sétáltattak kutyát és nem volt semmilyen rendezvény. Egy ideig beszélgettünk erről-arról. De egyszerre ő nem szólt többet, hanem rémülten figyelt az éjszakába.
 – Mi az? Robert? – Meg sem moccant, csak nézte azt a helyet, ahol elkezdődik az erdő. Én is odanéztem. Nem láttam semmi furcsát. Megint megkérdeztem, hogy mi van.
 – Ha szólok, akkor rohanj hozzánk. Ne nézz vissza, mondj el mindent Andrewnak. Érthető?
 – Már megint mi elől fussak? Idegesítő, hogy folyton csak azt mondod, hogy rohanjak.
 – Katie! Tudom, de… bízz bennem. – Végigsimított vörös hajamon, aztán újra elfordult és csak bámulta az erdő egy sötét zugát. Megint próbálkoztam, hogy hátha látok valamit. És akkor… a semmiből egyszer csak elénk termett vagy hét vámpír.
– Katie! Fuss! – Ordított rám Robert, de én meg sem bírtam mozdulni egy másodpercig. És ez a másodperc számomra végzetes volt. Robert nekikrontott, de nem tudta egyszerre az összes figyelmét elvonni. Én rohantam. Ahogy csak a lábam bírta. De az üldözőm gyorsabb volt. Bekergetett az erdőbe. Semmit sem láttam szinte. Egy pár méteres holdsugárba értem. A vámpír férfi volt. Hirtelen mögém lopózott és megragadott.
 – Nocsak, nocsak! Milyen szép kis husi! – Vigyorgott rám a halál arca. Csak álltam bénultan a markában. Lélegzethez is alig jutottam. – Ne aggódj, megpróbálom rövidre fogni… Bár, nem ígérek semmit! – Azzal rámvicsorgott. Én még mindig csak bámultam rá. Eljutott a tudatomig, hogy nekem most végem. Megöl. Valamiért nem éreztem félelmet, csak keserűséget… Robert miatt. Vajon vele mi van? El tudott menekülni? Vagy őt is meg fogják ölni?
 Ekkor a vámpír már nem várt tovább. Kivillantotta tűhegyes szemfogait. Éreztem a száját a nyakamon, majd azt, ahogyan fogai felsértik a bőrömet és fájdalom nyilall belém. Kicsordult a könnyem. Ahogy itta a véremet emlékek jutottak az eszembe. Robert és a családom. Vajon mit fognak szólni hozzá, ha ma nem megyek haza és soha többé sem? A testemet vajon megtalálják? Egyre közelebb éreztem magamat a sötétséghez. Úgy éreztem, hogy minden sötét árny körém gyűlik és megnyílik alattam a föld. A lábaimat elhagyta az erő. Már csak a férfi karjai tartottak. Aztán azt éreztem, hogy zuhanok a sötétségbe. Minden a homályba veszett. Nem láttam mást, csak pár képet. Aztán lepergett előttem az egész életem egészen mostanáig.
 – Katie! – Halottam valahonnan távolról Robert hangját. Pedig ott állt mellettünk. A többi vámpír fogta le. Aztán már homályt sem láttam csak sötétséget. Éreztem, ahogyan egyre mélyebbre zuhanok a halál torkában. De éreztem még valamit, amikor az üldözőm végzett és elengedett. Robert utolsó csókját. Ebben benne volt minden. A szeretete, megbánása és félelme. Ez volt az én utolsó emlékem, mielőtt végleg elnyelt volna a halál. Szerelmem utolsó csókja. Utána pedig zuhanás és vak sötétség. A halálban nincs semmi sem. Csak a haldoklás a rossz. A halál könnyebb, mint az életünk. Hiszen csak zuhansz egy soha véget nem érő sötétségben és lepereg előtted az élted, aztán már nem érzel semmit.           Így ért véget az életem. De legalább volt valami értelme…